2015. ápr. 19.

Kevin Hearne: Üldöztetve (A Vasdruida Krónikái 1.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…


Igazából a megkezdett könyvsorozataimat kellene folytatnom és ez is a terv, de most mégis valami újdonságra vágytam, így előszedtem az egyik olyan könyvet, amire régóta kíváncsi voltam és belekezdtem. Így került a kezembe az Üldöztetve, amit két okból szerettem volna olvasni. Egyrészt mert sok jót hallottam róla olyanoktól, akiknek bízom az ízlésében, így természetesen én is kedvet kaptam hozzá, másrészt pedig azért, mert imádom az olyan könyveket, amiben egy fiú/férfi a narrátor, mert ezek szinte mindig sokkal jobbak szoktak lenni a női főszereplős könyveknél. Egyszerű az ok, hisz a férfiak nem nyavalyognak szerelmi ügyeken, nem őrlődnek irritálóan két nő között, így szerencsére megkímélnek az általam annyira utált szerelmi háromszögtől. (Tudom, tudom, mindig ide lyukadok ki, de higgyétek el, ennyire utálom a szerelmi háromszögeket. A világ végére ki lehetne kergetni vele.)

Na de mielőtt teljesen más vizekre eveznék, térjünk vissza eme bejegyzés témájához, vagyis A Vasdruida Krónikái könyvsorozat első részéhez. Nem  olvastam utána, hogy miről szól majd a történet, így mondhatni semmit nem tudtam róla, csak annyit, hogy férfi főszereplős és, hogy lesznek benne druidák. (Jól összeraktam mi? Hát igen, a könyvsorozat címe sokat segített. :D) Mint említettem sok jót hallottam róla, így egy kellemesen vicces, szórakoztató történetet vártam. Nem voltak magasak az elvárásaim, de azt határozottan sikerült megugrania a könyvnek.

Rövid és olvasmányos könyvről van szó, iszonyat gyorsan lehet vele haladni. Nem csak ez az oka ennek, hanem az is, hogy ez egy jó könyv. Tényleg az, egy igazán humoros és kedvelhető történet, egy abszolút érdekes és kedvelhető főszereplővel, egy könnyed és laza, de mindenképpen szórakoztató stílussal, rengeteg kis poénnal és egy csipet mágiával. Vagyis adott a remek fantasy könyv, ennél jobbat aligha lehetne kívánni. A Vasdruida Krónikáit egy másik könyvsorozathoz szeretném hasonlítani. Teljesen olyan stílusra és hangulatra, mint a Napernyő Protektorátus. Tényleg, olvasás közben rögtön ez ugrott be, így ha tetszett az említett sorozat, akkor ezt is biztosan szeretni fogod.

Oberon és Atticus

Mondhatni tökéletes könyvsorozat indító kötetről van szó. Felvázolja nekünk a háttérvilágot, amit nem mutat be részletesen, csak éppen annyit láthatunk belőle, hogy felkeltse az érdeklődésünket, és hogy minél többet akarjunk megtudni róla. Persze, hogy így tesz, hisz így kíváncsian várjuk majd a folytatást. A főszereplőnk egy roppant humoros és kedvelhető fiatalember (aki habár már csaknem 2100 éves, de mégis 21-nek néz ki, a többi meg csak részletkérdés!), akinek beszólásain és gondolatain jókat mosolyogtam olvasás közben. Ő az utolsó druida a földön, és épp ezért igen különlegesnek számít a saját világában, melyben rajta kívül élnek még tündérek, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és ki tudja még mi. A lényeg, hogy adott egy kissé klisés urban fantasy jelleg, de valamiért mégsem éreztem annak, tulajdonképpen nem zavart, hisz egy druida lett a főszereplő, mégsem egy vámpír vagy vérfarkas.

Tényleg baromira megkedveltem Atticust, egy roppant okos, bájos, szórakoztató és harcias férfi, akit csakis imádni lehet. A nőkhöz való viszonya alapján tipikus férfinak mondanám, vagyis nem veti meg a szebbik nemet, de hát ő már csak ilyen. És ahogy a kutyájával bánik, és ahogy szeretik egymást! :) Nagyon aranyosak ők ketten, ő és Oberon. Két igazi pajtás, két igazi barát, és a kapcsolatukat az sem ronthatja el, hogy az egyikük ember a másikuk pedig egy kutya. Imádtam a beszélgetéseiket, Oberon pedig olyan aranyos, hogy még én is szívesen befogadnám és elbeszélgetnék vele. (És ez nagy szó, mert én utálom a kutyákat egyébként.)

Nincs valami nagy történet, és a "fő gonosz" se valami nagy durranás, mégis tetszett a könyv. Tipikus sorozatkezdő darabként indított el egy nagyszabású történetet, amihez még rengeteg folytatást fogunk kapni. A stílus, a hangulat, a rengeteg kis apró humor, na meg a kedvelhető és szimpatikus főszereplő és hűséges négylábú barátja adják e könyv szívét és lelkét. És habára történet nem valami emlékezetes, az utóbb említettek miatt mégis remekül szórakoztam olvasás közben. Könnyed kis limonádé ez, nem akarja megváltani a világot, és épp ezért olyan jó. Mert tudja, hogy mi és nem akar annál többnek látszani. Ha könnyed szórakozásra vágyom, egy kellemes kis kikapcsolódásra, akkor fogom folytatni a második résszel. Mert folytatni fogom, az teljesen biztos.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hounded-uldoztetve
Értékelés: 5/4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...