2016. szept. 1.

Daredevil 1.-2. évad összegzés


A történet:
Matt Murdock gyermek korában egy baleset következtében megvakul, de egy vegyszernek köszönhetően a többi érzékszerve emberfelettivé válik és kialakul egy radarérzék is amivel a környezetét "látja". Matt Murdock nappal mint ügyvéd, éjjel mint álarcos igazságosztó védi Hell's Kitchen környékét a bűnözőktől. (Forrás: port.hu)

Nem tudom miért halogattam olyan sokáig ezt a sorozatot, de csak magamat okolhatom érte, mert korábban nem is sejtettem, hogy miről maradtam le. A Netflix saját gyártású sorozataként jelent meg 2015 tavaszán az első évad, és idén vetítették a másodikat, így már mind a kettő megtekinthető online magyar felirattal. Magyarországon még nem vetítették, így magyar szinkron még nem készült hozzá. Mind a két évad egy 13 részes kerek történetet mesél el, melyek egymás folytatásai, de mind a kettőben más a fő történetszál és más a "fő gonosz".

Egy újabb képregény adaptációról van szó, ami gondolom nem lep meg senkit, mert manapság egyre több ilyen készül. A Marvel tévés univerzum részeként mutatkozott be, mely a tervezett másik négy sorozattal együtt (Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist) adja meg az alapját a várható The Defenders sorozatnak, amiben a négy sorozat négy főszereplője egy csapatként fog megküzdeni a bűnözőkkel. Persze ez még odébb van, és a négy sorozat közül is még csak a Daredevil és a Jessica Jones jelent meg, de az utóbbi kettő is hamarosan várható, utánuk pedig a The Defenders minisorozat érkezik. A Marvel tehát nem csak a filmes univerzumát építi fel, hanem a tévéset szintén. Bízzunk benne, hogy ugyanolyan sikerekkel. (A DC is tanulhatna tőlük ilyen téren.)

Nem sokat tudok a Daredevil képregényekről, csak a korábbi Ben Affleck főszereplésével készült filmadaptációt láttam. Vagyis úgy kezdtem neki, hogy ismertem a karakterek neveit, meg hogy ki kicsoda, de ezen felül fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, ami csak pozitívum lehet, mert így teljesen meglepetésként ért minden. Ez az egyik, amiért szerettem, mert sosem tudtam, hogy mire számítsak, hogy kinek mi a terve, hogy ki milyen életutat fog bejárni, és hogy kinek kivel milyen a kapcsolata. A meglepetés ereje tehát jól sült el és minden egyes résszel izgatottan vártam a folytatást. A részek egymásra épülnek és ahogy már mondtam, a két évad két külön történetet mesél el.


Tulajdonképpen csak dicsőítő szavakat tudok írni a sorozatról, mert nekem nagyon bejött idáig, de a végén azért megemlítek pár dolgot is, ami annyira nem tetszett. Miért olyan remek a Daredevil? Olyan ez az a sorozat, ami az Arrow első két évadát és ami a Nolan Batman trilógiáját is leginkább jellemezte: sötét, komor és mindenekfelett realisztikus. A készítők hanyagolták a természetfeletti elemeket és csakis emberi karaktereket jelenítettek meg, emberi képességekkel. Lassú a történetvezetés és minden karakter kap egy normális háttértörténetet.

Mindenkit lassan építenek fel és láthatjuk, hogy alakulnak a kapcsolataik. Van idő mindenki megismerésére, nem kapkodnak a készítők, amiért jár a hatalmas köszönet. Remek a forgatókönyv, ami tökéletesen felépíti a karakterek motivációit és az interakcióikat. Ha ez nem lenne elég, akkor olyan profin koreografált verekedős jeleneteket kapunk, hogy csak pislogtam közben. Nem intézik el két snittben a dolgokat, hanem hosszabb verekedéseket kapunk, ahol emberek harcolnak egymással, és ahol senkinek sincs természetfeletti képessége. Nekem személy szerint nagyon tetszett a sorozat soundtrackje is, valahogy nagyon el lettek találva a zenék és nagyon illettek a sorozat komor és sötét hangulatához.

Az első évad arról szól, hogy Matt Murdock elkezdi titkos életét Daredevilként és az éjszakában bűnözőkre vadászik, miközben nappal próbálja felépíteni ügyvédi karrierjét legjobb barátja, Foggy segítségével. Első ügyük során megismerik Karen Page-t, akit gyilkossággal vádolnak, és segítenek a nőnek tisztára mosni a nevét. Karen eztán velük marad és hárman dolgoznak tovább, miközben jó barátok lesznek. Az első évad így tehát az építkezésről szól, Matt két élete között próbálja megtalálni az egyensúlyt, bemutatkoznak a fő karakterek és Mattre hárul a feladat, hogy megmentse a Hell's Kitchent Wilson Fisk és társai sötét tervétől. Örültem annak, hogy Fiskre elég időt szántak, az ő karakterét is aprólékosan mutatták be, és minden indítéka és célja érthető magyarázatot kapott. A színész kissé néha túljátszotta a szerepét, de még ennek ellenére is méltó ellenfél volt Matt számára.

A második évadban tovább lépünk és egyetlenegy fő történetszál helyett, rögtön kettőt kapunk egymás mellé, bemutatva két új karaktert: a Megtorlót és Elektra-t. A második évad első fele inkább a Megtorlóra fókuszál, míg a másodikban inkább Elektra van a középpontban, és ez a két szál aztán nem is fut össze. Matt számára is sok lesz már a végén, és nem is tud minden gondot megoldani, mivel ő is csak egy ember, akinek nem ér el mindenhova a keze. Jó volt látni, hogy Mattet sem valami hős "szuperembernek" ábrázolják, hanem igenis valós embernek, akinek vannak határai és aki nem tud minden gondot egymaga megoldani.


Külön tetszett a második évadban, hogy a Megtorló, vagyis Frank, és Elektra mindketten Matt sötét képmásaiként mutatkoztak be és mindketten valamiféle sötét tükörképeiként jelentek meg Daredevilnek. Imádtam a Megtorló és Daredevil közti párbeszédeket, amiben egymásnak próbálták elmagyarázni, hogy miért a saját módszerük a jobb és a hatásosabb és mindketten próbálták megtörni a másikat, hogy lássa be, hogy téved. A Megtorló története szintén bejött és imádtam Frank karakterét, nem is csoda, hogy saját spin-off sorozatot kapott. Elektra teljesen más okból jelent meg, de ő is Matt sötét oldalát próbálta előrángatni, szerencsére sikertelenül. Elektra és Matt kapcsolata bonyolult és Elektra az egyetlen, aki talán néha tényleg megkísérti Mattet a sötét oldal felé, de szerencsére a férfi elég erős ahhoz, hogy ellenálljon Elektra "csábításának". Imádtam Elektra-t is, és a Daredevillel való közös jeleneteit, ahogyan Matt próbálta a nőt a jó útra téríteni és megmutatni neki, hogy máshogy is lehet intézni a dolgokat.

A végére három dolgot szeretnék még megemlíteni, ami nekem személy szerint nem nagyon tetszett, vagy amin én változtatnék. Szerencsére eddig a sorozat realisztikus ábrázolása a jelentős, de a második évad végére már behoztak egy kisebb misztikumot, aminek nem nagyon örülök, mert nem akarom, hogy ebbe az irányba menjen el a történet. Nem baj, ha egy kicsi természetfeletti lesz benne, de nem szeretném ha az Arrowhoz híven ez is lejtmenetbe kezdene a 3. évad környékén. A második évaddal az egyetlen problémám, hogy a két fő történetszál még a végére se ért össze. Persze jó volt ez így is, hisz Matt határait mutatta be, hogy ő sem lehet ott mindenütt, de én jobban örültem volna, ha valahogy mégis egybefut a két szál, mert akkor kerekebb lett volna a második évad.

Foggy és Karen Matt legjobb barátai ugyebár és maguk is főszereplők, ennek ellenére valahogy egyiket se sikerült megkedvelnem. Igazából semmi bajom velük, és értem miért vannak a történetben. Ők azok, akik Matt jobbik énjét és emberi oldalát képviselik, ők fogják vissza valamennyire Mattet, főleg Foggy miután megtudja, hogy Matt kicsoda valójában. Mégsem tudtam megszeretni őket. Főleg Karent, mikor folyton csak megy a saját feje után és aztán persze hogy bajba kerül és Mattnek vagy valaki másnak kell megmentenie. Karen néha elég idegesítő, ez vitathatatlan, és néha túl sok belőle, de remélem ez majd változni fog a jövőben.

Összességében a Daredevil egy igen remek sorozat, melyben hibát gyakorlatilag alig lehet találni. Amit negatívként értékeltem, az is lehet csak nekem szúrja a szemem, és másnak nem okoz semmi gondot. Sokak szerint manapság az egyik legjobb képregényes sorozatról van szó és igazat kell adnom ennek a kijelentésnek. Csatlakozom a Daredevil rajongók köréhez. Mindenkinek bátran ajánlom a sorozatot, ha szeretitek az efféle sztorikat. Érkezik a harmadik évad, de még nem tudni mikor, én azonban szurkolok, hogy ez minél hamarabb legyen.
Értékelés: 10/9

1. évad előzetes:



2. évad előzetesek:



2016. aug. 30.

I am not a serial killer (Nem vagyok sorozatgyilkos) (film)

A történet:
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. 
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír. (Könyv fülszövege)

Dan Wells John Cleaver könyvsorozata az egyik nagy kedvencem, és mikor megtudtam, hogy film fog készülni az első részből, rögtön izgatott lettem. Aztán mikor megtudtam, hogy alacsony költségvetésű indie filmként készül el, akkor csak hevesen bólogattam és bíztam abban, hogy így egy sokkal jobb film készülhet el, mintha egy hollywoodi szuperprodukció karolta volna fel. A film már hónapokkal ezelőtt kijött némelyik filmfesztiválon és végre augusztusban eljutottunk odáig, hogy Amerikában mozikba került.

Tudtam, hogy amint lehetőségem adódik, nyomban lecsapok rá és mivel magyar megjelenés valószínűleg nem várható (igen, sajnos nem fogják vetíteni a mozik a jelenlegi tudomásom szerint, de javítsatok ki, ha tévedek!), így maradtam a másik megoldás mellett. Eredeti angol szinkronnal és angol felirattal vágtam neki, amint megtaláltam normális nézhető minőségben. Utólag kicsit bánom, hogy a film előtt nem olvastam újra a könyvet, mert így jobban össze tudnám hasonlítani a kettőt. Vagy talán jobb is, hogy így alakult? Nem tudom, de az biztos, hogy így nem fogok minden apró-cseprő dolgot egymáshoz hasonlítani.

Nem is tudom, hol kezdjem. Azzal indítanék talán, hogy tetszett a film meg nem is, és rögtön elmondom, hogy mit értek ezalatt. Kezdjük a pozitív dolgokkal. Mindenképp értékelem, hogy indie filmként készült el kvázi ismeretlen színészekkel, mert ugyebár csak Christopher Loyd ismert a színészgárdából. Főleg a két főszereplő telitalálat, ha engem kérdeztek, nem is lehetett volna jobb színészt találni John és Crowley szerepére. Mikor megjelentek az első képek és előzetesek a filmből, akkor sokan azon akadtak ki, hogy miként néz ki John és hogy ők nem így képzelték el

Szerintem Max Records tökéletes a szerepre, mind külsőre és mind a játékát tekintve, hisz ő megtette azt, amit tudott és ami hiányzott, az se rajta múlt, de erről később. A lényeg, hogy nem értem mi a baj Jonh külsejével. Komolyan kérdezem az elégedetlenkedőket: ti egy Brad Pittet vártatok, vagy mi? Ott van a könyvben világosan leírva, hogy John egy átlagos fiú, kissé depresszív beütéssel és emós hangulattal. Persze nem a karakter külseje a lényeg egy filmben, ezt én szoktam gyakran hangoztatni, de most épp sikerült a készítőknek jól eltalálnia a dolgot, és nem értem, miért van ezzel sokaknak baja. Végre egy olyan film, ahol a szereplők külsején nem kell panaszkodnunk.


Tetszett még, hogy a filmet az elejétől a végéig ugyanaz a sötét, komor és kissé ijesztő hangulat lengte végig, ami a könyvre is annyira jellemző volt. Nem kell megijedni azonban, mert annak ellenére, hogy horrornak van besorolva, semmi ijesztő nincs benne, így szerintem bárki megnézheti. Nagyjából követi a könyv cselekményét, csak egy-két kisebb változtatás van benne. Néhány karakter szerepét lecsökkentették, néhány jelenetet kihagytak, de azok nem is annyira fontosak, így nem érezni, hogy mindez okozza a gondokat.

Ha nem ezek okozzák a problémát, akkor kérdezhetnétek, hogy mi a gond. Merthogy sajnos... akármennyire szeretnék csak istenítő litániát zengeni a filmről, nem tudom megtenni és beszélnem kell arról, hogy mit hiányoltam. Nehéz egy könyvet jól, sikeresen és érthetően filmként adaptálni, és épp ezért bukik meg sok könyvadaptáció. Nem azt mondom, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos film megbukott, mert önmagában elég korrekt film lett, de ha összehasonlítom a könyvvel, akkor éppen az hiányzik belőle, amit a könyvben annyira szerettem. Maga John bonyolult lelki világa és zavart gondolatai.

Nem tudom miért, de én azt hittem, hogy a film narrátoros felépítésű lesz. Tudjátok olyan, amikor a főszereplő magában kommentálja az eseményeket. Azért lett volna ez jó, mert akkor sokkal mélyebben megismerhettünk volna John gondolatait  és fura rögeszméit, és mivel a filmből mindez hiányzott, így csak a színész gesztusaiból, tekintetéből és stílusából lehetett mindezeket kiolvasni. Nem Max Records hibája, hogy nem sikerült teljesen átadni John összetett és fura karakterét, mert egyszerűen nem kapott arra lehetőséget. A rendelkezésére álló dolgokat megpróbálta maximálisan kihasználni, játszott az előbb említett tekintetével, a gesztusaival, a hangjával, vagyis az összes "látható" dologgal, ami egy színész rendelkezésére állhat. Nekem azonban mégis hiányzott a narráció, és hogy így John gondolatai hallhatóan megelevenedjenek.


A másik, amit hiányoltam a filmből, hogy nem egészen jött át számomra John megszállottsága a sorozatgyilkosok iránt. Ennek egyik oka ismét a narráció hiánya, és épp ezért kellett volna valahogy ezt jobban beépíteni a dialógusokba. Aztán ha azt vesszük, hogy a könyv lényege sem az volt, hogy ki a gyilkos, ami mellesleg igen hamar kiderül, hanem az, hogy John mennyire megszállottá válik az irányába, hogy mennyire próbálja megismerni és megérteni azt, hogy mit miért tesz, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy ezt is hiányoltam a filmből. John szabályosan "játszani" kezd a gyilkossal, élvezi, hogy hatalma van fölötte, próbál közelebb kerülni hozzá és próbálja kideríteni, hogy mi motiválja őt. A sok éves megszállottsága után egy igazi sorozatgyilkos kerül közel hozzá, és ezt maximálisan ki is használja. Ez a könyvben egyértelműen jelenik meg, míg a filmben nem kap akkora jelentőséget.

Utolsóként pedig azt említeném meg, hogy mennyire sajnálom, hogy Dr. Neblin szerepét ennyire lekurtították. A doktornak sokkal nagyobb szerepe van John életében annál, mint ami a filmben átjött. Mellesleg a beszélgetéseik során ismerhettük meg Johnt igazán, és ha a filmben már hiányzott az általam annyira vágyott narráció, akkor legalább a beszélgetések adta lehetőséget kellett volna kihasználni arra, hogy jobban belemerüljünk John lelkének sötét bugyraiba. Itt csak szimpla beteg és páciens kapcsolatként jelent meg az övék, miközben a könyvben valahogy sokkal mélyebb volt ez a dolog. Nem azt mondom, hogy John szerette volna vagy törődött volna a férfival, mert nyilván nem, de azért valamennyire mégis ragaszkodott hozzá, mert csak neki beszélhetett őszintén az igazi gondolatairól.

Lehetett volna ez a film sokkal, de sokkal jobb is, ha az általam negatívként értékelt dolgokat nem így oldották volna meg. A könyv rajongóiban talán hagy némi hiányérzetet a film megtekintése, mert a könyv most is ezerszer jobb, mint a film lett. Csak az a kérdés, hogy aki nem ismeri a könyvet, az mennyire fogja érteni a filmet vagy hogy egyáltalán nem unja-e magát halálra rajta. Nem tudom, ezt mindenki döntse el maga.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

2016. aug. 25.

Natalie Babbitt: Örök kaland

Fülszöveg:
Winnie Fostert, a tízéves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel körbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuck-kal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását. 
Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk, választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.

Még mindig a megszokott kedvenc műfajaimon kívül keresgélek, és hosszas tűnődés után végül erre a könyvre esett a választásom. Döntésem két tényező vezérelte. Egyrészt régóta a várólistámon csücsül ez a történet, másrészt pedig iszonyat rövid a könyv, de tényleg nagyon rövid, így még ha nem is nyeri el a tetszésemet, gondoltam nem veszítek vele semmit. A fülszöveg alapján egy szimpla kis gyerekmesére számítottam, semmi többre, és nagyjából meg is kaptam azt.

Mielőtt még valaki tévesen egy romantikus nyáladzásra gondolna a fülszöveg elolvasása után, azt nyomban szeretném lehűteni. Az Örök kalandban semmilyen romantikus szál nincs, kivéve talán annyi, hogy Winnie csodálattal tekint Jesse-re, de ezt se nevezném igazi szerelemnek, inkább csak gyerekes rajongásnak. Mert hogy igen, Winnie egy 10 éves kislány szerencsére, (azért szerencsére, mert így kimaradt a könyvből a tini romantika, amiért hálás köszönetem üldözi az írónőt), és épp ezért sorolható a történet a gyerekkönyvek kategóriájába. Ez tehát az első, ami tetszett benne, hogy nem volt benne semmilyen tini romantika.

A másik, amiért mindenképp jár a plusz pont, hogy az írónő gyerekkönyvnek írta meg a történetet, és nem valami elcsépelt romantikus YA-t csinált belőle. Utánanéztem a 2002-es adaptációnak, és abban a készítők éppen ezt változtatták meg a sztoriban, így máris félek megnézni. Nem értem miért kell egy ártatlan gyerekkönyvet egy már annyira unt YA kliséhalmazzá degradálni, ahol persze gondolom nagy szerepet kap a Winnie és Jesse közötti vonzalom és a tini szerelem. Épp azért örültem a könyvnek, mert itt semmi ilyesmi nincs gyerekkönyv lévén, erre a filmben épp az egyik nagy pozitívumot változtatják meg. Kár érte. mármint a film esetében, itt a könyvnél viszont örültem annak, hogy épp az ellenkezője történt.

A harmadik, amiért tetszett a regény, az maga a fő történetszál. Ismét az öröklét kérdése kerül előtérbe, csak most vámpírok nélkül. A Tuck család ugyanis több mint 100 éves, mióta ittak egy rejtélyes patak vizéből. Nem öregszenek és nem tudnak meghalni, maguk sem tudják hogy lehetséges ez, de mióta megtörtént a csoda próbálnak alkalmazkodni az új életükhöz. Felmerül a kérdés, hogy megéri-e a halhatatlanság, hogy milyen ára van, ha valaki ezt választja. Hogy mik az előnyei és a hátrányai. Nem túl filozofikusan boncolgatja ezt számunkra az írónő, de azért felveti az ilyenkor szokásos kérdéseket, hogy mindenki gondolkodjon el maga róla. (Ha engem kérdeztek, én szívesen lennék halhatatlan, főleg, ha ebben az esetben nem is kell hozzá az emberek vérét kiszívnom.)

2002-es adaptáció plakát: Jesse és Winnie

Sajnos azonban nem olyan tökéletes ez a könyv, mint amilyennek szerettem volna. A legnagyobb problémám vele éppen a rövidsége, és meg is magyarázom, hogy miért. Alig 150 oldalnyi a történet és habár a fő történetszál és a központi téma felettébb érdekes, maga a kivitelezés igen elkapkodott és irreális. Alig két nap alatt játszódik le minden hihetetlenül gyorsan és nem éppen reálisan. Oké, persze ez egy gyerekkönyv, elrugaszkodhat a valóságtól, de azért két nap alatt még egy gyerek sem szeret meg egy teljesen ismeretlen családot, és még egy gyerek sem hiszi el nekik a halhatatlanságról szóló meséiket miután gyakorlatilag elrabolták őt.

Összecsapottnak és elsietettnek érzem a könyvet, amit nyugodtan ki lehetett volna fejteni akár kétszer ekkora terjedelemben. Nem csak az a gond, hogy alig két nap alatt történik minden, hanem az is, hogy így nem kapjuk meg a karakterkidolgozást, amire szükség lenne ahhoz, hogy bárkit megszerethessünk. Nem azt mondom, hogy nem voltak szimpatikusak Winnie és a Tuck család, de szinte semmit nem tudunk meg senkiről, csak annyit, hogy Winnie egy naiv kislány, hogy Jesse az a fiú, aki szeretné élvezni az életet, hogy Miles a komolyabb testvére, és hogy a Tuck szülők nem örülnek annak, hogy halhatatlanok lettek. Ez nem karakterizálás, ez semmi. Egyszerűen senkit nem ismerünk meg eléggé. Senki nem kap elég időt. Azt meg már nem is említem meg, hogy a halhatatlanság vizére se kapjuk meg a magyarázatot. Hogy miként került oda a patak, hogy tehet az valakit halhatatlanná, vagy egyáltalán hogy mi a szerepe.

Remek kis gyerekkönyv lenne az Örök kaland, ha nem éreztem volna ennyire összecsapottnak és iszonyat rövidnek a történetet. Az elején éppen a rövidsége volt a vonzó benne, ezért is kezdtem neki, de miután megismertem a történetet, rájöttem, hogy pont itt nem kellett volna ilyen rövidre megírni. Két nap alatt játszódik le minden, ami alatt egyszerűen lehetetlen volt megismerni a karaktereket, szinte semmit se tudunk senkiről, és az idő rövidsége miatt maga a történet is irreálissá vált számomra. Elfért volna több karakterizálás, több magyarázat, több idő, hogy láthassuk, amint Winnie valóban megismeri és megszereti a Tuck családot. Nagyon sajnálom, mert lehetett volna ez sokkal, de sokkal jobb is.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/2

2016. aug. 21.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)

Fülszöveg:
Budapest, ​​1896. 
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.


Még mindig kissé félve kezdek neki egy magyar könyvnek, mert valahogy sosem találom meg azt, amelyik majd igazán tetszeni fog. Nem mintha félnék leírni az őszinte véleményemet egy könyvről, nem ez a gond, hanem az, hogy ha nem muszáj, akkor inkább nem generálom a felesleges balhékat és mivel olyan sok másik van, ami sokkal jobban érdekel, épp ezért szorulnak a magyar könyvek háttérbe. Habár régóta tologatom ezt a könyvet, hirtelen mégis megakadt rajta a szemem, és most valahogy kedvet kaptam hozzá. Manapság próbálok kiszakadni a megszokott kedvenc műfajaimból, és a többinek is esélyt adni.

Nem olyan régi könyv ez, és éppen ezért volt némileg vonzó számomra, na meg azért, mert igen jó értékeléseket olvastam róla. Azt se feledjük el, hogy nem csak úgy magyar a könyv, hogy egy magyar író írta, hanem a szereplők magyarok és ráadásul a történet Budapesten játszódik. Ha ez így nem lenne még elég különleges, akkor azt is hozzátenném, hogy a 19. század végi Magyarország a korszak és ha mindezt így elképzelitek, akkor láthatjátok, hogy valami egészen újat nyújt a könyv.

Rögtön azzal kezdeném, hogy nekem nagyon tetszett a korszak hangulata és az ennek megfelelő stílus, valamint az, hogy magyar környezetben, magyar szereplőkről szól a könyv. Nem szeretem a magyar klasszikus irodalmat, szerintem egyet se olvastam el közülük anno a gimiben, talán csak az Egri csillagokat, most mégsem rettentett el a fura nyelvezet és a "magyaros stílus", hanem inkább magával ragadott. Persze azért vétek lenne ezt a könyvet egy lapon említeni a magyar klasszikusokkal, de azokra mégis jobban hasonlít, mint a mai modern könyvekre.

Szerintem remek ötlet volt a könyv alapvető helyzete, tetszett a korszakhoz igazodó kissé parasztos nyelvezet, mert ide nagyon illett. Voltak olyan szavak, amiket hirtelen nem nagyon értettem, de szerencsére a végén lévő szószedetben megkaptam a magyarázatot hozzá. Ha így vesszük, akkor engem már a könyv alapvető stílusa és szerkezete megvett magának, hisz még ha semmiről se szólt volna, akkor is szívesen olvastam volna pusztán már csak a stílusa miatt. Kissé emlékeztet talán Gail Carriger Napernyő Protektorátus könyvsorozatához, de persze itt a régi magyar szavak és kifejezések, valamint ezek roppant ötletes megfogalmazása teszi egyedivé a szöveget.

A másik, ami miatt érdemes elolvasni a könyvet az maga a két főszereplő és a történet. Mili és Amrózy báró mindketten remek karakterek, és amennyit idáig megtudtunk róluk az épp elég ahhoz, hogy eztán kíváncsian várjam majd a folytatást. Örültem neki, hogy nem kaptunk egyből semmilyen szerelmi szálat, hanem az első rész a megismerkedésről szólt és arról, hogy próbálják egymást megszokni és elfogadni. Sőt, lehet nem is lesz semmilyen szerelmi szál, aminek mondjuk én kifejezetten örülnék, mert sokkal jobb lenne, ha inkább detektívpáros válna belőlük a végére, olyan Sherlock és Watson stílusban.

Mert igen, Ambrózy bárót nyugodtan nevezhetjük a magyar Sherlock Holmesnak. Én imádom a Sherlock történeteket, főleg a modern BBC sorozat változatot, és mikor rájöttem, hogy ez a könyv tulajdonképpen ennek a magyar átirata, akkor csak örülni tudtam. Persze féltem, hogy mi lesz, hogy túl sok lesz a hasonlóság, de szerencsére nem egy totális koppintásról van szó. Ambrózy báró is okos, eszes és ravasz, néha magánakvaló és sznob, és szintén rejtegeti a titkait, de mégse teljesen ugyanolyan, mint Sherlock. Mili-nek nem szimpatikus az elején, de mivel jól jön számára a férfi segítsége, így kénytelen elfogadni azt. A nők hátrányos helyzetének bemutatása és reprezentálása szintén jól lett megoldva, ahogyan az a korszakra volt jellemző. A rejtély egy része megoldódik a végére, de maradnak még nyitott kérdések, így a folyatásban szintén lesz miért izgulni.

Nem sokat tudtam a könyvről, amikor belekezdtem, így gyakorlatilag a stílus és a történet is teljesen meglepetésként ért. De még milyen meglepetés volt! Tetszett a korszakra jellemző magyar beszédstílus és azok a kifejezések, amiket ma már nagyon nem használnak. Tetszett a korszak leírása és a két főszereplő karaktere, akik érdekes párost alkothatnak majd a jövőben. Hogy munka vagy magánéleti kapcsolat  (vagy esetleg mindkettő) lesz közöttük-e, az a jövő zenéje, de engem mindenképp érdekel amellett, hogy miként folytatódik tovább a történet. Már a második rész is megjelent, így bármikor jöhet a folytatás. Mert hogy azt is biztosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2016. aug. 16.

Scott Spencer: Végtelen szerelem

Fülszöveg:
„Tizenhét ​éves voltam, szívem legsürgetőbb parancsainak hű követője, amikor letértem a mindennapi élet ösvényéről, s egyetlen pillanat alatt leromboltam mindent, amit szeretek.” Így kezdődik David és Jade, két kamasz mindent felemésztő, érzéki szerelmének tragikus története. A hatvanas évek Amerikájában járunk. Jade szabad szellemű szülei nem bánják, ha lányuk korán kezdi a nemi életet, de amikor a fiatalok olyannyira egymásba feledkeznek, hogy senki és semmi mással nem foglalkoznak, Jade apja kitiltja Davidet a házból. David ekkor kétségbeesésében arról kezd ábrándozni, hogy mekkora szeretettel és hálával fogadják majd vissza, ha megmenti a családot valamilyen szörnyűségtől… 
Ami ezután következik, az maga a legsötétebb rémálom, névtelen telefonhívásokkal, őrült levelekkel és szörnyű következményekkel, David számára ugyanis a Jade iránt érzett szerelme immár valóságosabb, mint bármilyen egyéb világ, valóságosabb, mint az idő és mint a halál.

A kedvenc műfajaimat kissé meguntam, így gondoltam egy időre ideje lenne váltani, hátha akkor nagyobb kedvvel megy az olvasás. Így áttértem a komolyabb témákra és a "felnőttesebb" könyvekre, és elsőként a Végtelen szerelem került a kezeim közé. Tudni kell, hogy már a megjelenése óta olvasni szerettem volna, csak valahogy sosem jutottam el odáig, most viszont úgy tűnik, eljött az idő. Felkészültem a könyvre és ebben a tudatban vetettem bele magam.

Miért is kellett ez a nagy felkészülés? Nagy botránykönyvnek tartják Scott Spencer regényét, mert egy tragikus és féktelen tiniszerelmet ír le elvileg megbotránkoztató szexjelenetekkel. Felkészülve kezdtem neki, hogy most kapni fogok egy "tini szexkönyvet", de aztán mégsem azt kaptam, amire számítottam. Nem értem a sok felháborodást a könyv körül, mert korántsem volt ebben olyan sok megbotránkoztató szexjelenet, meg nem is volt durva és nyers a nyelvezete. Vagy lehet csak én edzőttem meg a Szürkén és a társain, nem tudom, de nekem egyszer se emelkedett meg a szemöldököm, mikor pikánsabb jelenetekhez értem. Na jó... a véres szex azért kicsit tényleg undi lehetett, ha magam elé képzelem, de az az egyetlen, ami túllépheti a határokat. Vagyis nem tudom ki hogy van vele, de a könyv botrány része nem olyan sokkoló, mint azt mások beharangozták.

Mikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor megnéztem előre, hogy a moly.hu-n milyen értékelést tudhat magáénak, és mikor megláttam az alig 60%-ot, akkor kissé elbizonytalanodtam. hogy ez lehet mégse kell nekem. Aztán viszont legyintettem egyet és úgy voltam vele, hogy nem érdekel mások véleménye, én akkor is adok neki egy esélyt. És milyen jól tettem! Értékeléseket nem olvastam hozzá, így nem tudom, miért húzták le ennyire a könyvet, de az biztos, hogy nekem tetszett. Talán az lehetett a csalódások oka, hogy mindenki a nagy botránykönyvet várta, és miután nem kapta meg, úgy könyvelte el magában a történetet, mint színtiszta unalom. Pedig ez a könyv korántsem unalmas, hanem inkább elgondolkodtató és érdekes. Kell hozzá egy hangulat, az biztos, de ha mélyen beleveted magad, és esélyt adsz neki, akkor meg fogja érinteni a szíved.

A történet Davidről szól, aki halálosan szerelmes Jadebe. De mivel a fiatalok annyira belefeledkeznek egymásba, hogy semmi mással nem foglalkoznak, így Jade apja egy időre eltiltja őket egymástól. David nem bírja ki a lány és annak családja nélkül, így egyik zavart pillanatában egy fura tervet eszel ki. Ha tüzet gyújt a Butterfield házban, és kimenti a családot, akkor azok ismét szeretettel és hálával fogadják vissza. Csak azzal nem számol, hogy bármi rosszul sülhet el és így is lesz. Ekkor veszi kezdetét David hosszú szenvedése és kálváriája, ahol egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed, miközben szüntetlenül vágyakozik Jade után és azután, amit vele együtt elvesztett.

Sajnálom, hogy kevesen ismerik nálunk ezt a könyvet, mert szerintem egy remekbe szabott tragikus szerelmi történet. Nem akarok túlozni, de szerintem felér az ismertebb tragikus szerelmi történetek szintjére is.Sőt, mivel a mai modern nyelvezetben írták, így több esélye lehet annak, hogy a fiatalok a kezükbe veszik. Az egyik ok, amiért tetszett, hogy ez egy tragikus szerelmi történet, aminek a végén sincs happy end és csak fokozta a hatást, hogy nem a nő narrátor, hanem a fiú mesélte el nekünk a történetet.

1981-es film posztere

David nem normális fiú, ezt a könyv olvasása után nyugodtan ki lehet jelenteni. Megszállott, tévképzetes és ragaszkodó. Mindennél és mindenkinél jobban szereti Jade-t, teljesen rá van kattanva. Folyton együtt vannak, hamar elkezdik szexuális életüket, semmit nem titkolnak egymás elől, és képtelenek meglenni egymás nélkül. Daviddel ez mindenképp így van, míg Jade mint később kiderül, azért nem teljesen ugyanígy áll a dolgokhoz. David az első igaz szerelem hálójában fuldoklik és évek múltán sem képes teljesen kikecmeregni belőle, pedig Jade és a szerelmük miatt megjárja a poklok poklát. Évekre szakítják el őket egymástól, de így se képes a lányt elfelejteni, nem képes tovább lépni, hanem görcsösen ragaszkodik hozzá, az emlékeikhez és ahhoz, hogy egyszer újra együtt lehetnek.

Csak ez a rögeszme élteti, csak ez érdekli az életben, semmi másra nem vágyik. Semmihez nem kezd az életével, nem tanul tovább és dolgozni is csak azért kezd el, mert rá van kötelezve, de amint lehetősége adódik rá, meglép, hogy újra megpróbáljon a lány közelébe kerülni. Nem bírja elfelejteni se őt, se a családját, hisz bennük találta meg azt, amire mindig is vágyott. A könyv tökéletesen mutatja be, hogy mennyire elsöprő és meghatározó lehet az első szerelem egy ember életében, és hogy ezek a tini szerelmek legtöbbször nem tartanak sokáig. Ugyebár Jade is tovább lépett, mint ahogy az emberek többsége teszi, csak Davidnek nehéz ugyanezt megtennie.

És itt érkeztünk el a másik dologhoz, ami tetszett a könyvben. David nem csak Jade-be szeretett bele, hanem annak szabados erkölcsű és attól a kortól egészen eltérő életmódot folytató családjába. Saját családja merev erkölcsei és palástolt érzelmei elől, Butterfieldék szabad és nyitott életébe menekült. Ahol a szülők sem tiltották (az elején legalábbis) egymástól őket, sőt nem bánták még azt sem, hogy ilyen fiatalon szexuális életet élnek, és ahol egy egészen más gondolkodásmódot és életstílust ismerhetett meg. David nem szerette a szüleit, sőt lenézte őket valamilyen szinten, és csakis a Butterfieldék között érezte jól magát. Ezért szenvedte meg annyira, amikor eltiltották maguktól, mert nem csak Jade-ről szólt ez az egész, hanem az egész családjáról és arról, hogy mindenáron közéjük szeretett volna tartozni.

Jade érdekes karakter lehetett volna, és őszintén szólva engem érdekelt volna az ő szemszöge is a történetben, így kicsit sajnálom, hogy nem váltott nézőpontos lett a könyv szerkezete. Próbáltam én Jade-ról egy relatív képet alkotni, csak ez baromi nehéz olvasóként, mert mi csak David istenítő szemén keresztül láthatjuk a lányt, aki persze mint kiderült, nem olyan eszményi és szeretnivalóan tökéletes, mint amilyennek a fiú látja. Jade sosem szerette annyira a fiút, mint fordítva, és ő tudott mindig is nélküle élni. Elgondolkodtató, amit Jade később felvet arról, hogy lehet valójában miatta történt minden, mert tudat alatt ő ösztökélte Davidet arra, hogy valamilyen úton-módon tegye tönkre a családját, mivel ő pedig szabadulni szeretett volna onnan. Persze ez csak feltevés és itt jön a kérdés, hogy vajon mennyi köze lehetett Jade tudatalatti kívánságának abban, amit végül David elkövetett.

Nagyon érdekes és elgondolkodtató volt ez a tragikus szerelemi történet. Nem értem miért húzták le sokan azzal a könyvet, hogy unalmas és hogy botrányos, mikor ezek közül egyik sem jellemző rá. Nincs olyan sok szexjelenet, és azok közül is csak az a bizonyos egyetlen az, ami tényleg undorító lehet, ha jobban belegondolunk. Egyáltalán nem unalmas a könyv, bár igaz, hogy lassú a történetvezetés, mert David érzelmei, sötét és zavaros gondolatai, Jade iránti megszállottsága a lényeg. Nekem tetszett a könyv, most épp egy ilyenre volt szükségem.
Ui: Két film készült a könyvből. Az 1981-est már láttam egyszer, de most a könyv olvasása után szeretném újranézni. Nem tökéletes könyvadaptáció, és kissé más a történetvezetése, mint a könyvé volt, de szerintem azért egyszer nézhető kategória. Aztán van egy 2014-es film ugyanezen a címen, ami már teljesen át lett írva és csak a szereplők neveiben azonos a könyvvel. Azt nem láttam, de nem is érdekel.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2016. aug. 12.

2016 legjobban várt filmjei 3


Ahhoz képest, hogy idén azért elég sok filmet vártam a mozikban, nem mindegyikre jutottam el, vagy ha mégis, akkor nem mindegyik nyerte el a tetszésemet. Mindenesetre érkezzen az év utolsó ilyen jellegű posztja, hisz még van három film, amit mindenképp látni szeretnék idén.

I am not a serial killer (Nem vagyok sorozatgyilkos)

A filmet igazából már korábban bemutatták több filmfesztiválon is, de a nagyközönség részére csak augusztusban válik elérhetővé. Sajnos van egy olyan tippem, hogy nálunk nem fogják vetíteni a mozik, sőt szinte biztos, de ez engem nem tántorít el, hanem angolul is meg fogom nézni, ha odaát kijön DVD-n.

Egyik kedvenc könyvsorozatom első részének az adaptációja, így nem kérdés, hogy a film is érdekel, és mivel a kritikusok igen elismerően nyilatkoztak róla, így bizakodhatunk. (Legalább ezt nem szólták le.)

Tetszik a szereposztás, tetszik a sötét és komor hangulat, csak az a kérdés, hogy a filmben sikerül-e megragadni John fura karakterét, hiszen a könyvben is az az egyik dolog, amiért megszerettem azt.

Amerikai premier: 2016. augusztus 26.
Magyar premier: -

Előzetes:


Inferno

Dan Brown könyvei közül csak a Da-Vinci kódot olvastam, és mivel az akkoriban nagyon tetszett, így mindenképp megnéztem a belőle készült filmet is. Anno nagyon szerettem a filmet, de aztán valahogy csökkent a lelkesedésem a történet iránt, így az Angyalok és démonokat csak évekkel később egyszer a tévében láttam véletlenül.

Nagy meglepetésemre az Angyalok és démonok is elég jól sikerült, így mióta megtudtam, hogy Dan Brown újabb könyvét fogjuk megkapni filmben, valahogy újra felcsigázta az érdeklődésemet a történet.

Az Inferno érdekesnek és izgalmasnak tűnik az előzetesek alapján, és ezt a filmet is látnom kell valamikor, csak az a kérdés, hogy elmegyek-e érte a moziba vagy sem. Ezt majd meglátom.

Magyar bemutató: 2016. október 13.

Előzetes:


Doktor Strange

Az idei év utolsó képregényfilmje, ami engem érdekel. Nem sokat tudok magáról a képregényről és a történetről, csak annyit, hogy a Marvel Filmes Univerzum részeként jelenik meg és valamiféle varázsló a főszereplő.

Kérdezhetnétek, hogy akkor minek akarom megnézni a filmet. Egyrészt érdekes az előzetes, másrészt egyszerűen szeretem a látványos és izgalmas képregényfilmeket (tudom, tudom, ez szokatlan egy lánytól, de én imádom a képregényfilmeket), harmadrészt pedig Benedict Cumberbatch kapta meg a főszerepet, őt pedig imádom a Sherlock sorozat óta. Kell ennél több indok?

Erre szeretnék elmenni a moziba és remélem össze is fog jönni.

Magyar bemutató: 2016. november 3.

Előzetes:

2016. aug. 8.

Suicide Squad (Öngyilkos Osztag)

A történet:
Elkapták őket, és mindenre hajlandóak, hogy újra kiszabadulhassanak. Egy titkos állambiztonsági szervezet, az A.R.G.U.S. összefogdosta a gonosz szuperhősök leggonoszabbjait, és különleges börtönökben helyezte el őket: úgy, hogy semmiképpen ne szökhessenek meg.
A Cég saját maga akarja szélesre tárni a zárkaajtókat. A raboknak szabadságukért cserébe szolgálatot kell vállalniuk. A gonoszok kénytelenek jót cselekedni. Létrejön az Öngyilkos Osztag, mely akkor indul bevetésre, ha az emberiség már nagy bajban van. Tagjai őrültek, kegyetlenek, kiszámíthatatlanok... mégis a mi oldalunkon állnak. Remélhetőleg. (Forrás: port.hu)


Számomra talán az idei év legjobban várt filmje volt az Öngyilkos Osztag. Lelkesedésem akkor kezdődött a sztori iránt, mikor két éve elsőnek láttam a Batman: Assault on Arkham című animációs filmet, ami nagyon tetszett (és mindenkinek ajánlom, akinek bejött ez a film is). Aztán nem sokkal robbant a hír, hogy érkezik az élőszereplős Öngyilkos Osztag film, és azóta izgatottan figyeltem a szereposztást, az előzeteseket és a film reklámkampányát. Ahogy jöttek és jöttek az anyagok, úgy körvonalazódott bennem a tény: ez a film vagy nagy siker lesz vagy pedig nagy bukás. A kritikusok szerint egyértelmű bukás, ez már nem kétséges. De hogy mit gondolok én? Hát lássuk.

Nem értem a sok negatív kritikát, de komolyan. Nem tehetek róla, de nem bírtam megállni, hogy elolvassam a kritikákat, én meg nagy hiszékenyen megint abba a hibába estem, hogy elhittem, amit írtak. Nem is értem miért olvasom el a "profi kritikusok" írásait, mikor a legtöbb esetben (szinte mindig) épp ellenkező a véleményem, mint az övék. Én sem értem magamat, és igazán megtanulhatnám, hogy ne foglalkozzak velük. Nem azt mondom, hogy sosincs igazuk és mindig baromságokat írnak, de én inkább mindenkit arra buzdítok, hogy nézze meg maga a filmet (vagy bármilyen más műről is van szó), és ne valaki más véleménye alapján ítélje meg azt. Mindenki maga döntse el, hogy neki tetszik vagy sem, és ha nem az se baj, de legyen az a saját véleménye, és ne másét szajkózza.

Milyen is lett a film? Mégsem jött be a korábbi számításom, mert végül se nagy bukás, se nagy siker nem lett belőle. Nem olyan rossz, mint ahogy sokan állítják, de nem olyan jó, mint amilyen lehetett volna még egy kis odafigyeléssel és a hibák vagy épp nekem nem tetsző dolgok elhagyásával. Megmondom őszintén nekem se tetszett maradéktalanul, mert azért voltak benne hibák, mégis összességében egy igen korrektül összerakott, felettébb szórakoztató, látványos és humoros képregényfilmet kaptunk remek színészekkel és iszonyatosan fülbemászó soundtrackkel.


Kezdem akkor azzal a néhány dologgal, ami nem tetszett, vagy, amit kisebb hibaként jegyeznék meg. Tudom, hogy így is elég hosszú a film és hát végül is érthető volt a karakterek háttértörténete, de nem lett volna baj, ha többet kapunk belőle. Deadshot és Harley még rendben voltak, de a többiekről kapunk egy mondatot és kész, és épp ezért, mivel semmi lényegeset nem tudunk róluk, nem is válnak igazán érdekessé vagy szerethetővé. Csak léteznek a főszereplők mellett kiegészítőként, és vagy meghalnak, vagy pedig ágyútöltelékként rohangálnak a harcokban. Emellett azt sem is értem miért kellett ennyi ember az Osztagba. Én például kihagytam volna Slipknotot, Katanát és Gyilkos Krokot nyugodt szívvel, mert nélkülük is megállta volna a helyét a történet és így több idő juthatott volna a többiekre.

Aztán ez lehet nem is hiba, csak én nem értettem a dolgot. Hogy maradt a végén életben Amanda Waller és Joker? Az egyik percben még totál halottnak tűnnek, aztán meg vígan jelennek meg újra és meg sincs magyarázva hogy élték túl a dolgot. Lehet csak én nem figyeltem eléggé, és nekem nem tűnt fel a magyarázat, és ha így van, akkor nem szóltam. A másik, ami nem tetszett Joker outfitje. A ruháival még nem lett volna annyira nagy baj, de a sok arany fux engem kifejezetten idegesített, meg a néhol fura sminkje se lett éppen az igazi.

A végére hagytam a talán legnagyobb hibát. Az Öngyilkos Osztag olyan bűnözőkből áll, akik mondjuk ki menthetetlenek. Önzők, gyilkosok, pszichopaták, tolvajok és még sorolhatnám, vagyis nem épp a mintapolgárok közül valók. Akaratuk ellenére fogják be őket és akaratuk ellenére kell a megmentőt játszaniuk. Ez egészen így is megy a végéig, amikor hirtelen morális átalakulás keretében mindannyian önzetlen, önfeláldozó és segítőkész hősökké válnak. Mert hát azzá válnak. Akkor már úgy tudták a bomba nem működik, így semmi okuk nem lett volna megállítani az ellenséget, hanem régen menekülniük kellett volna, ameddig csak tudnak. Ezt igen nagy hibának gondolom, mert egy igazi bűnöző nem változik meg hirtelen ilyen radikálisan, és emiatt kicsit hiteltelen és hihetetlen volt a film vége számomra. Talán El Diablo jellemfejlődése az egyedüli, amit megértek, de annak oka is van. (Az Assault on Arkham animációs filmben ezt a kérdést például sokkal jobban megoldották.)

Na de, hogy ne csak panaszkodásból álljon ez a kritika, mindenképp szeretném megemlíteni a film pozitív dolgait, mert abból is volt bőven. Egyrészt remek a szereplőgárda, főleg a főszereplők voltak az igaziak, de a többiek esetén se lehet okunk panaszra. Mindenki kihozta azt, amit lehetett a karakteréből. Értelemszerűen akinek kevesebb ideje volt a képernyőn, az nem tudott olyan mélységeket felmutatni, mint például a főszerepeket alakító Will Smith vagy épp Margot Robbie. Már az előzetesekből látni lehetett azért, hogy kik lesznek a középpontban, és ez így is lett, ami nem baj, mert épp ők az érdekesebb karakterek. Örültem a Batman és Flash cameo jeleneteknek, pont elég volt belőlük ennyi ebben a filmben.


A másik, ami nagyon tetszett a film látványvilága és a soundtrack. Igazi képregényes színes és egyben darkos képi világot kaptunk, látványos harcjelenetekkel, izgalmas bunyókkal, tehát erre sem lehetett panasz. Persze nem volt itt sem új a nap alatt, a nagy részét ezeknek láttunk már más képregény filmekben. A jelenetek mellé tökéletes zenéket választottak, színes és vidám zenelista tartozik a filmhez, sokat már az előzetesekben hallani lehetett. A stílust éppen eltalálták, kicsit sötét és komoly, kicsit humoros, épp meg van az az arány, ami szükséges. Az se lett volna jó, ha túl komolyra veszik a filmet, mert az nem illett volna ide, de az se ha túl gyermetegre veszik. Persze lehetett volna benne kicsivel több bunyó és vér meg némi trágárság, lehetett volna 18 karikás és akkor talán még jobb lett volna a tökössége miatt, de hát ez már így alakult.

Az előzetesekből nem lehetett előre tudni, hogy ki lesz a "főgonosz", vagyis az ellenfél a filmben, és ez jól volt így. A rajongók két ellenfélre tippeltek és ebből az egyik be is jött. Nem akarom lelőni a poént, de én is rá tippeltem, így aztán nem okozott olyan nagy meglepetést. Persze a gonosz indokai megint mondvacsináltak és a megoldásai kissé "túl érthetetlenül" vannak tálalva, de hát ezt már megszokhattuk a képregényfilmek esetében. Sajnos itt a főgonosz nem annyira érdekes, mint mondjuk Loki volt a Bosszúállókban, de hát nem rá épült ez a történet, így nem is ő volt a lényeg.

A végére hagytam a két kedvencemet, és ki mások lehetnének azok, mint Joker és Harley. Jared Leto és Margot Robbie két tökéletes választás volt a szerepre, Harley a legjobb karakter a filmben, ez nem kérdés, az összes férfit lemossa a vászonról, és igazán üdítő volt látni egy ilyen erős és érdekes női főszereplőt egy képregényfilmben. Joker most egy egészen más oldalát mutatta, hisz a korábbiakkal ellentétben most nem Batman ellen áskálódott. Most Harley múltjának bemutatása okán tűnt fel, de ne aggódjatok a jelenben is kapott némi szerepet. Nem értem a kritikusok mit panaszkodtak azon, hogy alig van jelen a filmben, mikor éppen elégszer tűnt fel. Itt ő csak mellékszereplő, amit előre tudni lehetett, így nem értem a nagy felháborodásokat.


Ez a Joker tehát kissé más, mint a korábbiak, mert most nem Batman elleni fondorlatait próbálja megvalósítani, hanem inkább a Harley-hoz fűződő "érzései" és a fura kapcsolatuk révén van jelen a filmben. Harley egyik fő motivációjaként kap szerepet, ő a magyarázat Harley karakterére és tetteire, ő alakítja a lány életét és cselekedeteit. Sokkal mélyebben bele lehetett volna menni ennek az abuzív, pusztító és káros kapcsolatnak a mélységeibe és engem mondjuk az is érdekelt volna, hogy Joker mivel érte el, hogy Harley beleszeressen, de persze most nem ez volt a lényeg, így ilyen részletesen már nem kerülhetett bele a múltjuk a filmbe. Ha Harley tényleg kap egy önálló filmet, abban sokkal részletesebben ki lehetne ezt fejteni, a múltját, a Jokerrel való megismerkedését, a fura kapcsolatuk mélységeit és minden ezzel kapcsolatos dolgot.

Vannak hibái a filmnek, ez nem kétség, és néhány dolgot nyugodtan ki lehetett volna hagyni vagy sokkal alaposabban kidolgozni, de ezek ellenére én nem tudom azt mondani, hogy nem szórakoztam jót rajta. Hamar elröppent az a két óra a moziban, és mire feleszméltem már jött is a film vége. Nekem nagyon tetszett az Öngyilkos Osztag minden hibája és hiányossága ellenére. Imádtam a színészeket, a látványvilágot, a humort, a főszereplőket, különösen Harley-t és Jokert, és persze a fülbemászó zenéket. Remélem anyagilag nem lesz nagy bukás és akkor érkezhet a folytatás.
Ui: A magyar szinkron se maradhat ki. Sajnos csak magyarul tudtam megnézni, ami nagy kár, mert az eredeti angol szinkron biztos ezerszer jobb, de a végére csak megszoktam a hangokat és összességében a magyar szinkron se lett olyan rossz.
Értékelés: 10//8

Előzetes:

2016. aug. 5.

Pittacus Lore: Ötödik csapdája (Lorieni Krónikák 4.)

Fülszöveg:
John, a Negyedik azt remélte, hogy miután a lorieni Védők megtalálták egymást, nem kell többé menekülniük. Megküzdhetnek végre ősi ellenségeikkel a mogadoriakkal, és legyőzhetik őket. Ám tévedett. Örülhettek, hogy ép bőrrel megúszták az összecsapást. A csapat tagjai Kilencedik chicagói búvóhelyén meghúzódva igyekeznek kigondolni, mi legyen a következő lépésük. Megerősödtek ugyan, az erejük mégis kevésnek bizonyult egy egész hadsereggel szemben. Hogy felülkerekedhessenek a mogokon, teljes mértékben el kell sajátítaniuk különleges képességeiket, a tálentumokat, és meg kell tanulniuk csapatban harcolni. És ami még ennél is fontosabb: meg kell tudniuk, pontosan milyen szerepet szántak nekik a Lorien Bölcsei. Felcsillan a remény, amikor egyszer csak titkos jelet kapnak Ötödiktől – de vajon nem ismét a mogadoriak csapdája vár rájuk? Sürgeti őket az idő: ha a jelet valóban Ötödik küldte, mindenképp meg kell találniuk, mielőtt a mogok csapnának le rá.

Ahogy haladok előre a könyvsorozattal, egyre jobban kezd a szívemhez nőni a történet és maguk a karakterek. Habár az elején nem tűnt többnek mint egy szimpla fantasy ifjúsági könyvnek, csak kezd alakulni a dolog és egyre érdekesebbé válik minden. Épp ezért is választottam ezt a könyvet az előző csalódások után. Haladok szépen a sorozattal és jelenleg éppen a negyedik részt, vagyis az Ötödik csapdáját olvastam.

Rögtön az elején mégis egy kisebb kritikával kezdenék, ami igazából csak a magyar fordítás hibája. Direkt meg is néztem, és szerencsére nem az író adott ilyen címet, hanem csak a fordítás lett ennyire nyilvánvaló. Nem értem miért kellett a címben lelőni a könyv egyik legnagyobb csattanóját, hisz ezzel gyakorlatilag kiveszett belőle az élvezet. A cím: Ötödik csapdája. Nos, ebből még a hülye is rájön, hogy Ötödik tervez valamit és nem olyan elveszett és gyenge fiú, mint amilyennek mutatja magát. A könyv eredeti címe: The Fall of Five, és nem értem miért nem lehetett mondjuk úgy fordítani, hogy "Ötödik bukása", vagy valami ehhez hasonló. Ebből máris nem sejtene senki semmit és legalább nem lett volna lelőve a könyv legnagyobb csattanója.

Kicsit sajnálom a dolgot, mert ahogy belekezdtem a könyvbe, végig az zakatolt a fejemben, hogy mikor jön már Ötödik, és mikor megérkezett, akkor meg csakis arra tudtam gondolni, hogy vajon mi a fenét tervezhet a kölyök. Vártam, hogy árulja el őket vagy hogy mit fog kavarni, és ez így nem volt jó, mert meg sem kaptam az esélyt arra, hogy ne egyből egy nagy árulóként tekintsek rá. Tényleg sajnálom, és nem értem a kiadó, hogy nem vette észre, hogy ez elég spoileres cím lett.

Ha túllépünk a magyar címmel kapcsolatos kritikán, akkor azt kell mondjam, hogy imádtam a negyedik részt, és ahogy az elején már írtam is, egyre jobban szeretem a történetet és a karaktereket. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt és most is három narrátor mesél nekünk. Elsőnek itt van a főszereplő, John, vagyis Negyedik, aki habár narrátor szerepet kapott, mégse ad hozzá valami sokat a történethez. Próbál ő az a vezető lenni, akire a csapatnak szüksége van, de közben leginkább Sarahval foglalkozik, és pont amikor a legnagyobb szükség lenne rá, akkor dől ki a sorból. Mondjuk értem én miért kellett őt kicsit "eltávolítani", mert most teret kellett hagyni a többieknek.

A másik két narrátor Marina és Sam. Marina még mindig az a kedves, de ha kell erős és bátor lány, akinek korábban megismerhettük. Ő és Nyolcadik szintén közel kerülnek egymáshoz, de mind azt még elviselhető módon, és nem túl sziruposan. Sam pedig egy rejtélyes jótevő segítségének hála megtalálja az apját és mindketten sikeresen menekülnek meg a mogok elől. Visszatérnek Johnékhoz, hogy segítsenek a mogok elleni harcban. Sam, az apja és Sarah, ők hárman az emberek a csapatban, és ahelyett, hogy gyáván megfutamodtak volna, nagy örömömre rájöttek, hogy nem szabad várniuk, hogy valami bajuk essen, hanem meg kell tanulniuk megvédeni magukat. Legalább eztán kisebb lesz annak az esélye, hogy bajuk esik és nem elesett gyenge módjára várják majd, hogy valamelyik lorieni mentse meg őket.

Ötödik

Külön tetszett a könyvben az is, hogy végre mindenki megkerült és összeállt a nagy csapat. Mind a nyolc lorieni egymásra talált, így most már nagyobb esélyük lehet a mogok elleni harcra. Próbálnak igazi csapattá kovácsolódni, megismerni és megkedvelni egymást, hogy ne csak egy harcos csapat legyen belőlük, hanem igazi barátokká is válhassanak. Mindenkit lehet szeretni valamiért, mind a nyolcan mások, van aki erősebb karakter, van aki gyengébb, mégis meg van a szerepük, ezért lehet bárkit szeretni közülük. Ha nagyon kellene választanom, akkor azt mondanám, hogy nekem Kilencedik és Hatodik a kedvencem, de valószínűleg azért, mert mindig is jobban bírtam a hozzájuk hasonló karaktereket.

Kaptunk két új szereplőt is. Az első, akire a cím is utal, maga Ötödik. Már csak a fiú hiányzott a csapatból, így a többiek nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadják be, nem sejtve, hogy nem egészen az, akinek mutatja magát. Ötödik tényleg nem egyszerű eset, és biztos nagyobbat ütött volna az árulása, ha a cím nem lövi le számomra, de azért még így is érdekel, hogy miért lett az, aki, miért át állt az ellenség oldalára és hogy mi az igazi háttértörténete. Adamről se szeretnék megfeledkezni, mert ő is érdekes lehet a jövőre nézve. A mogadori, aki segített Samnak és az apjának megszökni és aki a saját fajtája ellen fordult ezzel. Miért tehette? Miért segített két embernek? Ki ő valójában? Remélem mindkettejükről megtudunk többet a folytatásban.

Nagyon izgalmas része volt ez a könyvsorozatnak, és tényleg részről részre egyre jobb és izgalmasabb a történet. Három narrátor segítségével elevenedik meg előttünk a történet, és két fontos új karakter kavarja fel az állóvizet. Kalandos, fordulatos volt a könyv, gyorsan lehetett vele haladni és külön tetszett, hogy végre mindannyian egymásra találtak és hogy kezdenek egy igazi csapatot alkotni. A magyar címet még mindig bánom, és ha nem árulta volna el a könyv egyik nagy csattanóját, akkor biztos még nagyobbat ütött volna a dolog. Mindenesetre így tovább és akkor eztán se lesz gond.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2016. júl. 31.

Wendy Higgins: Angyali győzelem (Angyali gonosz 3.)

Fülszöveg:
Eljött ​​az idő a leszámolásra. A jóslat hamarosan beteljesedik, és bár egyre több szövetségese akad Annáéknak, de a fenyegetés is nő. A hercegek minden eszközt bevetnek, hogy megállítsák a lázadó óriásokat. Nem kímélve senkit és semmit, főképp nem saját gyermekeiket. És ahogy minden háború, ez is komoly áldozatokkal jár. 
A helyzet egyre kiélezettebb, a nyugtalanság és a félelem lassan mindenkit felőröl. Miközben Anna menteni próbálja szeretteit, maga válik a fő célponttá. Minden percről percre változik körülötte, és senkiben sem bízhat. Mikor a Bujaság hercege ellene küldi szerelmét, Kaidan Rowe-t, el kell döntenie, mennyit kockáztat.
Ahogy az utolsó óra közeledik, úgy nő a feszültség. Anna egyre nagyobb kockázatot vállal, de ezzel a küldetés sikerét is veszélybe sodorja. Egyedül óriásbarátaira számíthat, de vajon elég lesz-e ez a maroknyi csapat, hogy a végső ütközetben győzelmet arasson?
A sorozat legérzékibb és legpörgősebb kötete újra összegyűjti az óriásokat, hogy kivívják szabadságukat.


Ez is egy tipikus ifjúsági könyvsorozat, egy olyan, amit már vagy ezerszer olvashattunk korábban csak épp más nevekkel és más természetfeletti lényekkel. Sajnos vagy sem, de az utóbbi időben egyre inkább kezdek leszokni a sablonos YA könyvekről, és valahogy már kedvem sincs olvasni őket. Persze próbálok erőt venni magamon, és legalább azokat befejezni, amiket korábban elkezdtem és tetszettek is valamennyire, de úgy érzem becsömörlöttem a műfajtól. Még mindig vannak kedvenceim és az igazán jókat biztos olvasni fogom eztán is, de a többit inkább hanyagolom és az értékes időt inkább olyan könyvekre áldozom, ahol legalább van némi esélye annak, hogy nem ugyanazt fogom olvasni megint, amit ezelőtt már vagy százszor.

Az Angyali gonosz könyvsorozat sosem volt igazán a kedvencem, de nem is olyan rossz ez, inkább olyan közepes olvasmány. Nekem már rohadtul unalmas és kiszámítható volt az elejétől a végéig, de annak, aki most olvassa az első YA könyvét még szórakoztató és izgalmas is lehet. Nem tudom igazából miért folytattam az első rész után, de ha már idáig eljutottam, akkor gondoltam csak illene befejezni. Az utolsó rész ugyanolyan kiszámítható volt, mint az előző kettő, nagyjából ugyanolyanra tudnám értékelni, vagyis a trilógia végig a közepes minőséget hozta a szokásos klisékkel és történeti csavarokkal.

Igazából nem is nagyon tudom, hogy mit kellene írnom a könyvről, mert már mindent elmondtam a korábbi két rész esetében. Sablonos fantasy történet csak épp most angyalokkal és nefelimekkel a főszerepben. Adott egy átlagos tinilány főszereplő, akiről persze kiderül, hogy igazából különleges és ő fog mindenkit megmenteni a végén. Aztán egy kezdetben bunkó, de elképesztően jóképű fiú, aki persze igazából csupa szív és csakis a lány kedvéért megváltozik. A két legjobb barát, akik összejönnek, majd random módon szakítanak. És így tovább... mindegyik történetszálat olvashattuk már vagy ezerszer, de tényleg.

És mi az, ami itt különösen idegesített? Jay és Veronica kapcsolatát az írónő seperc alatt szétbarmolta, és a lányt elküldte külföldre, Jay meg alig egy nappal a nagy szakítás után összejön Marna-val. HOGY MI VAN? Néztem itt nagyokat, és annyira hiteltelen volt számomra az egész, hogy azt el sem tudom mondani. Nem is lehetett eztán komolyan venni a nagy drámát Marna terhességével, szimplán hidegen hagyott a dolog.

A másik, ami mindenképp szúrta a szemem, a könyv vége. Három rész óta a "nagy végső összecsapást" várjuk, és a prófécia beteljesülését. Erre mit kapunk? Egy unalmas "leszámolást", ami annyiból áll, hogy Anna szép szavaira a démonok nagy része hirtelen megjavul, míg a gonoszok pedig meghalnak és kész. Mindez dráma és érzelmek nélkül röviden lezavarva, ami semmilyen hatást nem vált ki az olvasóból. Belőlem legalábbis semmit nem váltott ki.

Nem is akarok többet írni a könyvről, mert nem érdemes. Tipikus átlagos YA könyv, és ha ennyit írok, akkor máris tudjátok mire számíthattok benne. Kezdek megcsömörleni ezekből a típusú könyvekből, vagy csak mostanában nem vagyok olyan hangulatban, nem tudom. A lényeg, hogy hogy a korábban megkezdett kedvenceket mindenképp befejezem, mert azok megérdemlik, de újakat biztos nem fogok elkezdeni egy ideig. Csak ha tényleg olyan ígéretesek és ha tényleg úgy érzem, hogy valami egyedi történetről van szó.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2016. júl. 26.

Kemese Fanni: A viharszívű Mya Mavis (Pippa Kenn 2.)

Fülszöveg:
Pippa Kenn egész életében hús-vér embereket akart megismerni, és döbbenetes élmény számára a kolónia. Átkelt a Vörös erdőn, de vajon megérte, ha súlyos árat fizet érte? Új családja szeretete körbeveszi, de elég ez?
Mya Mavis életét gyökeresen felforgatja Pippa és a két fiú, akik a sápadtak hordája elől menekültek. Mya ismeri az egyik idegent, ezt a különös, sárga szemű lányt, akiről már az érkezése előtt álmodott. Tudja, hogy a lány olyan események sorozatát indítja el, amelyek az utolsó emberi menedék bukásához vezetnek. Az összeomlást egyedül Mya akadályozhatja meg, ha megfejti az álmai rejtélyét, és időben figyelmezteti az embereket a veszélyre.
A sápadt horda megérkezik, és elzárja a kolóniát a külvilágtól. Egyre több feszültség tör a felszínre. Amikor évtizedek óta először gyilkosság történik, az emberek ráébrednek, hogy nem attól kell igazán félniük, ami a falakon kívül vár rájuk.


Őszintén bevallom, nem sokra emlékszem az első részből, de annyi még rémlik, hogy nagyjából tetszett a könyv minden hibája ellenére. Annyira azért mégsem tett rám olyan mély benyomást, hogy mikor kijön a következő rész rögtön szaladjak a folytatásért, és ezért is tartott olyan sokáig, hogy végre eljussak oda, hogy a második rész a kezem ügyébe kerüljön. Nem tudtam róla semmit, nem olvastam utána, így abszolút előítélet mentesen vágtam neki.

Nem tudom mi volt most velem, de az elején nagyon nehezen rázódtam bele a világba és a karakterek fejébe. Kellett az az első 100 oldal, hogy felvegyem a ritmust, hogy felelevenítsem a korábban történteket és hogy megszokjam a karaktereket, de szerencsére az elején újra minden le lett írva, így jól jött ez a kis "ismétlés". Aztán ahogy felvettem a fonalat és kezdett beindulni a történet, úgy vált egyre izgalmasabbá a sztori. A történet ott folytatódik, ahol az első rész végén abbamaradt.

Pippa és Ruben sikeresen megérkeztek a Kolóniára és most meg kell tanulniuk beilleszkedni a város rendszerébe. Pippa a nagybátyja családjához kerül, Ruben pedig az újonnan előkerült bátyjával, Gage-el próbál új életet kezdeni. Közben valaki a városból szervezkedik, hogy elpusztítsa azt, miközben mindenki más a saját kis drámájával van elfoglalva. A fő történetszál nem volt olyan nagy jelentőségű, inkább a személyes drámák, a magánéleti gondok nyomták rá erre a könyvre a bélyeget. Rögtön itt az első negatív pont. Jobban örültem volna egy kicsivel több akciónak, valamivel komplikáltabb és érdekfeszítőbb fő történetszálnak, mert ez így elég gyenguszra sikeredett. Nem azt mondom, hogy a magánéleti drámák unalmasak voltak, mert a nagy részük nem volt, de azért egy kicsivel több adrenalin jobb lett volna. (És nem! Az nem elég, ami a végén volt!)

Mivel a fő történetszál nem valami bonyolult és valljuk be, nem ezen volt igazából a hangsúly, így inkább a karakterekről és azok privát kis történetszálairól beszélnék. Elsőnek ott van Pippa és Ruben, akik kapcsolatát eléggé megsínyli, hogy Pippa valamiféle félig sápadt hibriddé változott. (Jó, nem teljesen az, de értitek, mire gondolok.) Ruben nem képes ugyanúgy nézni a lányra és elfordul tőle, amit Pippa persze nehezményez, és ez rögtön betesz a kapcsolatuknak. Nekem nagyon tetszett, hogy véget ért a kapcsolatuk, mert teljesen reálisan volt ábrázolva az egész. Általában nem bírom a szerelmi nyűglődéseket, de itt olyan szépen volt levezetve az egész folyamat, hogy csak dicsérni tudom. Tetszett az üzenet is, amit hozott magával. Hogy az első szerelem nem mindig tart örökké, sőt a legtöbb esetben az első szerelmekből hosszútávon semmi nem lesz.

A másik, ami tetszett, hogy előkerült Ruben bátyja, Gage. Persze kissé erőltetett volt ez a "mégis élek, pedig ti már régóta halottnak hisztek" dolog, de legalább érdekes karakter, így megbocsátom a totálisan klisés "feltámasztását". Gage tényleg Ruben sötétebb verziója és sokkal megtörtebb, mint az öccse. Itt azt hiányoltam, hogy több testvéri kapocs legyen közöttük, mert korábban mindig arról volt szó, hogy milyen jó testvérek meg minden, itt meg szinte mindig teljesen máshol voltak és alig beszéltek egymással.

A korábbi két nézőpont helyett ebben a könyvben kapunk egy újat is. Pippa és Ruben mellett megismerhetjük Mya-t, aki a Kolóniában nőtt fel és ott ismerkednek vele a többiek. Mya örökölte a családja speciális képességét, így a jövőbe lát, de szegény lány annyira el van nyomva és annyira meg van felemlítve, hogy senkinek se mer beszélni a képességeiről, ha pedig mégis, akkor nem hisznek neki. Pedig ha hallgattak volna rá, akkor talán elkerülhető lett volna a tragédia. Habár hasznos volt a karakter a történetben, azt mégsem értem, minek kellett fő karakterré tenni és minek kellett neki nézőpontot adni. Szerintem elég lett volna, ha mellékszereplőként segíti az eseményeket.

Kicsit egy helyben toporgott a történet és nem is volt olyan izgalmas, mint az első rész, de ez azért lehetett így, mert az írónő inkább a személyes drámákra és a karakterek saját kis "privát harcaira" helyezte a hangsúlyt. Voltak dolgok, amik tetszettek, és voltak, amik nem, de összességében egy kicsit gyengébbnek érzem, mint az első részt. Mindenesetre kíváncsi vagyok a befejezésre és hogy mi minden fog még történni, így ha már idáig eljutottam, akkor az se fog kimaradni az életemből.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...