2017. júl. 23.

Skam (Szégyen)


Húgom hosszadalmas győzködése után kezdtem bele a sorozatba, bevallom kissé szkeptikusan. Az utóbbi években nagyon más lett az ízlésünk és nekem nem igazán szoktak bejönni azok, amikért ő annyira odavan. Miután többször biztosított róla, hogy nekem ez a sorozat tetszeni fog és hogy tisztára olyan, mint a Skins (mármint az eredeti brit verzió, amit régen annyira imádtam), akkor gondoltam adok neki egy esélyt. Úgyis régen néztem már tinikről szóló sorozatot, úgy voltam vele, ha nem jön be, akkor is legalább megpróbáltam. Lássatok csodát, húgomnak igaza lett... rögtön magába szippantott a Skam és alig pár nap alatt ledaráltam a teljes sorozatot.

Mondjuk ez nem olyan nagy teljesítmény, hisz összesen 4 évad készült (idén az utolsó, júliusban ért véget a sorozat), évadonként 10-12 résszel és részek kb 20-30 percesek. Vagyis nem olyan hosszú a sorozat, ha belegondolunk. Az sem tántorított el, hogy norvég sorozat révén csak felirattal lehet online megnézni, hisz természetesen nincs hozzá magyar szinkron. Nem annyira ismert nálunk a Skam, amit nagyon sajnálok, mert van annyira jó, mint a brit Skins volt anno. Nehéz volt az elején megszoknom a norvég nyelvet, hisz olyan fura a hangzása és a kiejtése, és mivel egy kukkot se értek belőle, így teljes mértékben csakis a feliratra voltam utalva. Aztán ahogy magával ragadott a sorozat, már nem érdekelt, hogy felirattal kell néznem, hisz így is működött a dolog.


Miről szól a Skam? Egy sorozat, mely egy fiatal baráti társaság mindennapjait mutatja be, akik ugyanabba az iskolába járnak. Mind a négy évadban más a főszereplő, de a fő történetszál mellett természetesen a többiek is szerepet kapnak, de akkor inkább csak mellékszereplőként vannak jelen. Tetszett ez a koncepció, a Skinsnél is valami hasonló volt, csak ott minden epizódban volt más a központi karakter, itt pedig egy teljes évad egy adott karakterre fókuszál.

Megismerhetjük a norvég tinik életét és szokásait, ami érdekes volt számomra, mert nem sokat tudok a skandináv országokról, főleg Norvégiáról nem. Persze a norvég tinik se mások, mint a tinik bárhol máshol a világban, de például megtudtam, hogy milyen fontos számukra a Russ időszak végzős évükben vagy a Russ busz és minden ehhez kapcsolódó program és szokás. Kicsit emlékeztetett ez arra, hogy a mi sulinkban is volt végzős évünkben iskolanapok, ahol diákigazgatót választottunk és ahol 2-3 napos programok voltak és milyen jót szórakoztunk.

Amit fontos még megemlíteni, hogy a sorozat milyen kiemelten kezeli a mai modern közösségi médiák szerepét a fiatalok életében. Megmutatja, hogy a közösségi média mennyire elengedhetetlen részét képezi a fiatalok életének, hogy szinte ezen élik az életüket, ezen tartanak kapcsolatot, ezen kommunikálnak, ezen követik egymást, és hogy ez nélkül szinte nem is képesek élni. Emellett fontos témákat érint és gondolkodtat el az egyes évadok központi karaktereinek története révén. Nem csak bedobja ezeket a komoly témákat, nem elnagyoltan kezeli, hanem olyan módon érinti, hogy azzal megérint és nyomot hagy az emberben.


És a karakterek, te jó ég! Olyan remek karaktereket hoztak létre az írók, hogy szinte mindenkit lehet szeretni valamiért. Mindenki egyedi és szerethető, holott nem tisztán jó emberek ők, hanem csinálnak rossz és helytelen dolgokat, tesznek hülyeségeket, veszekednek és fúrják egymást, olyan emberiek és "szürkék", mint az igazi tinédzserek. Megérint, ami történik velük, és szurkolsz nekik végig. Ott van Eva, aki kicsit sem olyan helyes jó kislány, amilyennek elsőre tűnik, vagy épp Noora, aki okos, komoly és talpra esett fiatal nőként mindig kiáll a véleménye és azon ügyek mellett, amik fontosak számára.

Chris, a kissé fura, de mindig szórakoztató fiús lány, és Vilde, aki gyakran naiv és ostoba, de abszolút szerethető és mindenben támogatja a barátait. Sana-ról se feledkezzünk meg, aki talán komornak és hidegnek tűnik, de a barátaiért akár tűzbe is menne, ha kell. A fiúk közül nekem William és Isak a kedvenceim, persze éppen teljesen más okok miatt. Ha mindez nem lenne elég, az is hatalmas előny, hogy itt tényleg fiatalok játszanak tinédzsereket, nem pedig agyonsminkelt harmincasok, akikről messziről ordít, hogy régen nem tinédzserek már.

Szeretnék mindegyik évadról írni egy kicsit, mert mindegyikben más a központi karakter és más a fő történetszál, de azért a sorozat végig összefügg és haladunk előre a történettel. A négy évad két évet mesél el, és sajnálom, hogy vége lett a sorozatnak, mert engem érdekelt volna a lányok végzős éve is, szerintem igazán meg lehetett volna még csinálni két évadot az utolsó két félévről. Nem is értem miért fejezték be... sajnálom a dolgot, de hát nincs mit tenni. Lássuk akkor mit szerettem az egyes évadokban, mert mindegyiket szerettem valamiért.


1. évad - Központi karakter: Eva
Eva történetével indul a sorozat és az első évad az ő és Jonas kapcsolatát és annak nehézségeit mutatja be. Eva megismerkedik Vilde-vel és Chrissel, majd Noora-val és Sana-val és belőlük alakul meg az a lány csapat, ami köré eztán a sorozat épülni fog. A lányok igazi jó barátnők lesznek az évad folyamán. Megtudjuk Eva hogy lett kegyvesztett a korábbi barátnőjétől, és hogy miért nem tud igazán bízni Jonasban. Megjelenik a megcsalás, az anorexia kérdésköre, a barátság és az összetartás fontossága.


2. évad - Központi karakter: Noora
A második évadban Noora lesz az új főszereplőnk és a Williammel való kapcsolatának kialakulását asszisztálhatjuk végig. Noora és William két kedvenc szereplőm lettek, és ha már itt tartunk a kedvenc párosom is, ezt nyugodtan kijelenthetem. Annyira jók együtt, annyira remek volt a történetük, hogy csak imádni lehet őket. Majd ha megnézitek, akkor megértitek, miért is lettek a kedvenceim. Itt a bizalom, a szexuális zaklatás, a szexualitás és szintén a megcsalás jelennek meg, mint komoly témák.


3. évad - Központi karakter: Isak
A harmadik évadban szerencsére már nem egy lány került a középpontba, hanem Isak, aki a harmadik kedvenc szereplőm az előző páros után. Isak a sorozat eleje óta érdekelt engem, mert valahogy éreztem, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig megmutattak belőle. Persze voltak utalások arra, hogy lehet, hogy meleg, de amíg nem lett biztos a dolog, addig én ezt nem vettem komolyan. Isak évadát szintén imádtam, ez a második kedvenc évadom. Isak és Even majdnem olyan kedvenc párosom lettek, mint Noora és William, de sajnos őket nem sikerült megelőzniük, így csak a második helyre szorultak. Értelemszerűen az évad komoly témája a homoszexualitás kérdése és minden ezzel kapcsolatos dolog, persze nem szájbarágósan. Isak az ékes példája annak, hogy nem minden meleg olyan, mint ahogy az általában az emberek fejében él. Ő egy normális fiú, aki a saját neméhez vonzódik és elsőnek magával kell megküzdenie, hogy elfogadja az érzéseit, majd pedig a körülötte lévőkkel és az előítéletekkel.


4. évad - Központi karakter: Sana
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez lett a leggyengébb évad az összes közül, de talán csak azért érzem ezt, mert sosem voltam nagy Sana rajongó. Szerintem ő nem annyira érdekes karakter, hogy rá lehessen húzni egy egész évadot, inkább csak mellékszereplőként tudtam őt elképzelni. Az íróknak mégis sikerült megcáfolniuk, mert csak kreáltak neki is egy saját sztorit, ami láss csodát érdekes volt a maga módján. Itt inkább Sana vallásossága miatt az iszlám vallás kerül előtérbe, a valláshoz kapcsolódó minden tipikus kérdéssel. Mire jó a vallás, ha szétválasztja az embereket? Hogy fogadhatja el egy vallásos ember, ha olyanok a barátai, akik nem a vallása előírásai szerint élnek? Egyáltalán lehetnek így barátok? Sana is fiatal lány, és neki is megtetszik valaki, de a vallása ismét közéjük áll. Az iszlám iránti előítéletek és azok megkérdőjelezése mind megjelennek az évad folyamán.

Láthatjátok hát, hogy az évadok sok-sok érdekes és összetett karakterrel, rengeteg tinédzser drámával és komoly témákkal operálnak, mindezt pedig remek zenékkel spékelték meg olyan fiatalos hangulatban. Egyetlen negatívumként annyit tudnék megemlíteni, hogy a korábbi főszereplők később végig háttérben maradnak és mondhatni teljesen eltűnnek. Például Eva és Jonas az első évad után gyakorlatilag alig szerepeltek, vagy Noora és William, akik a második évad után szinte eltűntek a negyedik végéig. Oké, értem, hogy az ő történetük lezárult, de azért nem szűntek meg létezni, így nyugodtan szerepelhettek volna ezután is. De ez csak a személyes véleményem.

Mindenesetre imádtam a sorozatot az elejétől a végéig, még a gyengébb negyedik évadban is találtam jó dolgokat és elgondolkodtató kérdéseket. A második évad az abszolút kedvencem, melyet szorosan a harmadik követ, de összességében remek a teljes sorozat, amit mindenkinek szívből ajánlok. Ha szeretitek a tini sorozatokat, főleg, ha anno imádtátok a Skinst, akkor a Skamet nektek találták ki. Adjatok neki egy esélyt, mert megérdemli, hogy szélesebb körben ismert legyen nálunk is.
UI: Külföldön olyan nagy siker mind a nézői és mind a kritikusi körökben, hogy Amerika ismét lecsapott és egy amerikai remake-t akar készíteni belőle. Próbálja csak meg, de előre megjósolom, hogy hatalmas bukta lesz. (Hisz tudjuk mi lett az amerikai Skins-el is!)
Értékelés: 10/10

Ezen a magyar rajongói oldalon tudjátok megnézni a sorozatot:

2017. júl. 14.

The Handmaid's Tale (A szolgálólány meséje) 1. évad összegzés


Ha egy sorozat körül nagy felhajtás alakul ki, akkor még ha akarnám se tudnám elkerülni. Persze, ami olyan témáról szól, ami hidegen vagy, vagy aminek a stílusa távol áll tőlem, az így se fog érdekelni, de A szolgálólány meséjével más a helyzet. Disztópia, melynek középpontjában a nők elnyomása áll, és ahol a főhősnek hihetetlenül borzalmas dolgokkal kell megküzdenie. Igy nem állhattam ellen neki, és ledaráltam az eddig megjelent első évadot. 10 részes első évadot idén tavasszal vetítette Amerikában a HULU csatorna, a részek nagyjából 50 percesek. Akkora sikert aratott kritikusi körökben, hogy érkezik jövőre a folytatás. Természetesen könyvadaptációról van szó, Margaret Atwood azonos című könyve adta az alapot. (Ez nem meglepő, mert manapság szinte minden sikeres film vagy sorozat valamilyen adaptáció, ritka az eredeti ötlet Hollywoodban, valljuk be.)

A történet:
A Margaret Atwood immár klasszikusnak számító regényén alapuló A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale) a disztópikus, Gileád Köztársaság nevű totalitárius társadalomban játszódik, amely az egykori Amerikai Egyesült Államok helyén jött létre. A környezeti katasztrófák által fenyegetett és zuhanó születési számokat mutató Gileádban torz fundamentalizmus uralkodik, amely militarizált formában tűzi zászlajára a "visszatérést a hagyományos értékekhez".
Offred (Elisabeth Moss), aki a Vezér háztartásában Szolgálólányként dolgozik, az egyik utolsó termékeny nő, így a nőknek abba a kasztjába tartozik, akiket szexuális rabszolgaságra kényszerítenek a világ újbóli benépesítésére irányuló utolsó kétségbeesett erőfeszítés nevében. Offrednek ebben a rémisztő társadalomban kell életben maradnia a Vezérek, kegyetlen Feleségeik, a háztartásvezető Marthák és a többi Szolgálólány között - akik közül bárki Gileád kémje lehet -, és beteljesítenie célját: mindezt túlélni és megtalálni a lányát, akit elvettek tőle. (Forrás: port.hu)

A sorozat annyira magával ragadó és olyan hihetetlenül keserű, mégis izgalmas hangulata van, hogy lehetetlen abbahagyni. Én is olyan gyorsan daráltam le a részeket, ahogy időm engedte. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, mert van néhány iszonyú nagy problémám vele, amit mindenképp ki fogok fejteni. Nem szeretném azonban a negatív dolgokkal kezdeni, így elsőnek lássuk mi tetszett benne.

Egyrészt maga műfaj, hisz imádom a disztópiákat, ha azok rendesen ki vannak dolgozva. Olyan kegyetlen világot képzelt el az írónő, amit végig nézni is borzalmas, nem hogy megélni. A sorozat a jelenben indul, de folyamatos visszaemlékezések segítségével ismerhetjük meg, mi vezetett az elnyomók hatalomra kerüléséhez, hogy alakult ki az új rendszer és milyen szokásaival és szabályaival döntötte romba a korábbi világot. Nincs pontosan megmagyarázva, hogy mi történt a múltban, csak annyit kapunk, hogy a környezeti katasztrófák és légszennyezettség miatt a népesség nagy része meddővé vált és iszonyat kevés gyermek született évek óta. A visszaemlékezések megmutatják, hogy épült le a korábbi demokratikus rendszer, hogy vették el fokozatosan a nők jogait és hogy kerültek hatalomra a vallási fanatikusok.


A másik, ami tetszett a vallási fanatizmus ábrázolása. Egy olyan új rendszer kerül hatalomra, akik a mostani vallásokhoz hasonlóan a régi értékek fontosságában hisznek, vagyis abban, hogy a férfiak szerepe a vezetés és az irányítás, a nőké pedig az, engedelmesen mellettük álljanak és gyerekeket szüljenek. A nőktől elveszik jogaikat és visszakényszerítik őket a "természetes szerepükbe", miközben "kuss lesz a nevük". És ha ez így nem lenne elég borzalmas, még azt sem választhatják meg, hogy kivel akarnak együtt lenni, hisz a még termékeny nők értelemszerűen hihetetlen értékesnek számítanak. Nem szülhetnek akárkinek gyereket, ez nem így megy, még ezt a választást se hagyják meg számukra. 

Összegyűjtik és kiképzik őket, hogy a magas rangú vezetőknek és azok feleségeinek szüljenek gyereket. Persze mindez nem önkéntes alapon működik, hanem erőszakkal kényszerítik őket. Gyakorlatilag minden hónapban a rendszer vezetői a legtermékenyebb napon megerőszakolják ezeket a nőket a feleségeik jelenlétében (akik mindezt a "szertartást" mellszélességgel támogatják), hogy gyereket csinálhassanak. Borzasztó az egész és undorral vegyes felháborodással néztem szegény Offred és a többiek szenvedéseit. Kellően szörnyű és ijesztő ez a jövőkép, amiben én biztos öngyilkos lennék, de komolyan, mert nem tudnám elviselni, hogy élő szülőgépnek tekintsenek és a saját kedvükre használjanak. A műfaj, a háttérvilág, a téma nálam mind-mind telitalálat, nehéz dolgok ezek, és épp ezért tetszett, mert szeretem az ilyen borzasztó és elgondolkodtató történeteket.


A másik, amit imádtam a sorozatban a három főszereplő. Mindhárman remek karakterek, csak más-más módon. Offred, vagyis June rengeteg traumán megy keresztül, és habár valamikor erős és független nő volt, őt is megtörte a rendszer, mikor elvesztette a férjét és a kislányát és belekényszerítették ebbe az új szerepbe. Csak azért tart ki, hogy egyszer lehetősége legyen megtalálnia  a lányát és ezért viseli ez mindazt, ami vele történik. Számomra meglepetés volt a színésznő, aki a szerepet játszotta, bevallom ezelőtt nem ismertem, de olyan remekül adta át Offred szenvedését, belső fájdalmát, kétségbeesését és néhol örömét, hogy le a kalappal előtte.

A másik két főszereplő a Parancsnok és a felesége, akik szerencsére nem csak szimpla kegyetlen karakterként lettek bemutatva, hanem idővel kaptak egy kis mélységet. Kiderül a saját háttér történetük, megtudjuk, hogy milyen szerepük volt az új rendszer kiépülésében, hogy Serena mennyire vágyik már egy saját gyerekre, és hogy Fred pedig habár részt vett az új rend kialakításában, mégis fittyet hány a szabályaira és sorra szegi meg őket. De nem csak ők vannak így ezzel, hanem többen is, épp ez bizonyítja, hogy mennyire rossz és élhetetlen a világ, amit kialakítottak maguknak. A három főszereplő egymáshoz való viszonya, kapcsolataik alakulása hihetetlen jól lett bemutatva.

Habár meg van a tökéletes alap és a remek karakterek, valami mégsem kerek a sorozatban. Nem tudok a könyvről nyilatkozni, ott talán minden meg van magyarázva, de a sorozat nézése közben több kérdés is felmerült bennem. Mi szükség van a termékeny nők konkrét megerőszakolására? Miért nem mesterséges megtermékenyítéssel ejtik őket teherbe? Persze, hogy így drámaibb és borzasztóbb a szituáció, de ez akkor is érthetetlen számomra. Mintha csak a dráma kedvéért írta volna meg az írónő így, mellőzve a logikát. Vagy ezzel is a nők tárgyiasítását szeretné kifejezni? A másik, ami nem kerek számomra, hogy egy egész országnyi ember, hogy engedhette, hogy Gileád új rendszere létrejöhessen. Ott volt ez a kis csoport, aki megálmodta az új rendet, de velük szemben állt az ország nagy része és senkit sem érdekelt, hogy mi lesz a nőkkel? Kell a támogatók csoportja és persze katonaság a hatalomátvételhez, de könyörgöm a katonák is emberek, nem? Van anyjuk, húguk/nővérük, feleségük, barátnőjük, esetleg lányaik és nem érdekelte őket, hogy mi fog a szeretteikkel történni? Nem tudom hova tenni ezt az egészet, lehet csak én nem értem.


De ha már kialakult ez a világ, és tényleg ilyen fontosak lettek a termékeny nők, és tényleg úgy döntenek a vezetők, hogy gyerekek kellenek... akkor miért nem ezeket a nőket veszik feleségül? Minek kell nekik a meddő feleségük? Miért nem a meddő nőket taszítják szolgaságba és miért nem a termékeny nőket emelik ki a helyzetükből és bánnak velük tisztességesen? Ha már úgyis ilyen fontosak a világnak, akkor bánhatnának velük tisztelettel legalább. És mi a helyzet Gileádon kívül? Mi történik a többi országban? Persze van egy kis utalás Mexikóra és Kanadára, de én a világ többi részére gondolok. Ők mit kezdenek a helyzettel? Tudnak róla és hagyják, ami Gileádban történik az emberekkel? Igen, tudnak róla... ez a szomorú.

Iszonyúan összetett és komplex sorozat A szolgálólány meséje, ami érdekesen borzasztó alapokra épül remek főszereplőkkel és szintén érdekes mellékszereplőkkel. Adott egy jó háttérvilág, borzongató és kegyetlen hangulat és számos elgondolkodtató kérdés, mégis vannak lyukak a történetben, ami miatt nem tudok elégedett lenni. A kérdéseim adottak és remélem később mindre választ kapok. A negatív dolgok ellenére szerettem az első évadot és várom a folytatást.
Értékelés: 10//7

Előzetes:

2017. júl. 8.

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen (honnan indultam?)


A Maxim Kiadótól nemrég kaptam egy példányt a frissen megjelent Nyírd ki ezt a naplót színesen-ből. Mikor megkerestek a kérdéssel, hogy szeretnék-e belőle, akkor rögtön igent mondtam, mert már hallottam ezekről a kreatív könyvekről, csak még valahogy nem jutottam el odáig, hogy kipróbáljam őket. Nagyjából tudtam miről van szó, mégis mikor kézhez kaptam, elsőnek nem jutottam szóhoz, annyira imádtam azt, ahogy kinéz és persze a belső tartalmat is.

Végiglapozgatva érdeklődve szemeztem a jobbnál jobb és egyre kreatívabb feladatok közt. Ha valaki még nem ismerné a könyvsorozatot, a Nyírd ki ezt a naplót könyvek tulajdonképpen nem igazi könyvek, hanem kreatívan szórakoztató "füzetek". Lényegük, hogy minden egyes oldalon egy kisebb kihívást vagy feladatot teljesítve bárki kiélheti kreativitását, és a feladatok teljesítésének maga a könyv sínyli meg a következményét. Ha jól megdolgozod, a végére érdekes látványt fog nyújtani. Én roppant kíváncsi vagyok mi lesz belőle a végére. Most jutottam el nemrég odáig, hogy szereztem kellékeket és eszközöket a munkához, hogy minden oldalát átlapoztam. Tehát most fogok belekezdeni.... Ki fogom nyírni a naplót! :)

Még mielőtt elkezdeném e nemes feladatot (amihez majd húgom is lelkes segítséget nyújt!), hozok pár képet a könyv induló állapotáról. Roppant színes kiadvány, ötletes kihívásokkal, igazi színes egyéniség! Nem tudom mikorra végzek vele... de ha "kinyírtam", akkor hozok képeket a végső állapotról és leírom tapasztalataimat és élményeimet vele kapcsolatban.

Szóval... innen indul minden...







A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

2017. júl. 4.

Jennifer A. Nielsen: Az árnytrón (Hatalom trilógia 3.)

Fülszöveg:
Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?
A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.
Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.
Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?


Tisztán emlékszem rá milyen nagy meglepetés volt számomra anno az első rész, mert nem hittem volna, hogy egy ilyen szórakoztató és egyedi YA könyvet kaparintottam a kezembe. Már akkor megvett magának a történet és az iszonyúan remek főhős, így nem volt kérdés, hogy olvasni fogom az egész trilógiát. A második részt is szerettem, de aztán egy időre elfelejtődött a folytatás. De ami késik, nem múlik. Végre eljutottam odáig, hogy olvashattam a trilógia befejező részét.

Senkinek se okozok meglepetést, de ezt a könyvet is imádtam. Remek folytatása az előzőeknek, és ismét jót szórakoztam Jaronon és azon, amit leművelt. Persze korábban is komoly volt a történet, hisz mindennek volt tétje, ami történt, de most éreztem azt igazán, hogy kezd felnőni a könyvsorozat. Az eleje még inkább gyerekkönyvként indult, de mostanra igazi középkorú stílusú YA történet lett belőle. Jaron most vívja meg legnehezebb és egyben utolsó harcát a koronáért és az ellenséges Vargan királlyal, aki még mindig nem adta fel. Akkor is meg akarja hódítani Carthyát és ezért kész minden eszközt bevetni.

A cselekmény mozgalmasra sikeredett, ez nem kétség, bár ezt is megszokhattuk már. Mondjuk ki a nyilvánvalót, Jaron nem képes megülni a hátsóján és maga indul megoldani a problémákat. Szerencsére van annyi esze, hogy elfogadja a segítséget ha kell, de azért még mindig volt olyan alkalom, amikor saját magának nehezítette meg a dolgokat. Jaron egy remek karakter, és már ezelőtt is hangoztattam mennyire kedvelem őt. Ritkák a fiú főszereplős YA könyvek, főleg az olyanok, amelyek ilyen műfajban íródtak. És az még ritkább, hogy a fiú főszereplős könyvekben a főszereplő maga is érdekes karakter.

Jaron határozottan az és jó volt látni, ahogy lassan "felnő" a szemünk előtt. Persze nem tudja levetkőzni rossz (és idegesítő) tulajdonságait, de azért már sokkal komolyabb, felelősségteljesebb és elkötelezettebb, mint akkor, mikor megismerhettük. Már nem az a szeleburdi árva kölyök, már nem Sage... hanem Jaron, Carthya ifjú, ámde ígéretes és mindenre elszánt királya. Roppant jót szórakoztam a poénjain és a belső monológjain, ismét szolgáltatta a könyv humor faktorát, ebben sem kellett hiányt szenvednünk. Tényleg remek karakter ő, én nagyon szeretem.

Tobias, Jaron és Roden

A fordulatos, izgalmas és pörgős történet, valamint az imádnivaló főhős mellett, az is tetszett ebben a részben, hogy Jaron régi ellenfelei, Tobias és Roden szintén végigjárták saját útjukat. Kár lett volna, ha elvesznek a jelentéktelen mellékszereplők tengerében. Mindketten kaptak egy saját kis történetet és örömmel néztem végig, ahogy révbe érnek. És hogy kiderült Roden valódi származása? Pislogtam nagyokat, mert erre én sem számítottam, így abszolút meglepett a dolog.

A végén egyetlen negatívumot tudnék kiemelni, mert sajnos nem tudok elmenni mellette. Jaron és Imogen.... hát igen, nem úsztuk meg a szerelmi szálat. Sejtettem, hogy ez lesz, nem is itt van a gond, mert szerencsére nem kellett sokáig asszisztálnunk hozzá. Nekem Imogen halálával van a bajom... vagyis a kamu halálával. Mikor "meghalt" a könyv elején, akkor gondoltam végre egy olyan könyv, amiben némi tragikum is történik és milyen jó már, hogy meghalt a főszereplő szerelme. Sokkal hatásosabb lett volna, ha veszít valamit (valakit) a harcban, szerintem nagyobbat ütött volna a sztori, kár hogy nem így lett. Mert persze aztán kiderült, hogy mégse halt meg. Puff, ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna kitalálni.

Remek trilógia, remek befejezése. Ha ennyit írnék csak, azzal mindent elárulnék a könyvről. A Carthya trónjáért folytatott harc a végéhez közeledik és Jaron eszét, leleményességét és bátorságát felhasználva küzd meg az ellenséggel, miközben minden téren révbe ér. Jaront csak imádni lehet, ez most sem alakult másképp, és öröm volt nézni, ahogy a másik két fiú is megtalálta a saját útját. Ennél jobb befejezést nem is lehetett volna írni.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. jún. 28.

The Originals (A sötétség kora) 4. évad összegzés


A Vámpírnaplók hanyatlása után minden bizalmamat a The Originals-ba fektettem, és habár a sorozat fő történetszálával máig nem tudtam megbarátkozni (vagyis Klaus és Haley gyerekével), bátran kijelenthetem, hogy a The Originals rendes és önálló sorozattá nőtte ki magát. Az első évad felvezetője után kaptunk egy annál sokkal jobb másodikat, és nálam a harmadik évad volt az etalon. Imádtam a harmadik évadot az elejétől a végéig, épp ezért félve vártam a negyediket. Sajnos (vagy nem is annyira?) csak 13 részt kapott a negyedik évad, így sejthettük, hogy valami egyszerűbb történetet kreálnak az írók az időhiány függvényében. Hogy jól jártunk-e? Nem hiszem. Mondom, hogy miért.

Véleményem szerint a negyedik évad egy irtó nagy mélyrepülése lett a sorozatnak. Sajnálom, mert ennél mindenképp valami jobbra számítottam, és habár sejtettem, hogy a zseniális harmadik évadot nem tudják felülmúlni, mégis bíztam az írók kreativitásában. Hatalmasat tévedtem, mert az írók egyáltalán nem erőltették meg magukat, hanem egy olyan unalmas és egyszerű történettel leptek meg minket, hogy én szégyelltem magam helyettük. Sajnos ez az évad sok helyen vérzett és sokkal több negatívum maradt meg bennem, mint pozitívum.


Kezdjük rögtön az évad fő történetszálával, vagyis a Sivárral. Én már rettentően unom, hogy mindig valami boszorkány kavarja a trutyit a sorozatban, és ez már a harmadik alkalom, hogy ezt játsszák el. Ha ez nem lenne elég, kapunk egy ősboszorkányt, aki természetesen a mindenek fölötti uralmat akarja megszerezni azért hogy.... készüljetek fel! Csak mert. Ennyi a magyarázat. Csak mert gonosz és kész. Semmi motiváció, semmi magyarázat, semmi cél. Inadu gonosz és kész és hatalmat akar gyűjteni, hogy elpusztítsa a világot, mert élvezi ha mások szenvednek. Kérem szépen... ha már főgonoszt írunk egy történetbe, akkor annak adjunk egy rendes motivációt és karaktert, mert ezek nélkül egy papírmasé és üres karaktert kapunk, aki csak lebeg a levegőben és kész. Utálom a nem komplex gonoszokat.

Ha mindez nem lenne elég, akkor ismét előkerül Hope fontossága és megint minden körülötte forog. Persze, hogy Hope-t akarják megölni, persze, hogy az ő erejét akarják megszerezni és persze, hogy őt szállja meg a gonosz, mert ő a leghatalmasabb boszorkány a földön. Apropó... most jutott eszembe a kérdés, és kérlek titeket, ha valaki tudja rá a választ, írja meg nekem: Hope hogy a fenébe lett boszorkány? Genetikai képtelenség, hogy Hope boszorkány, hisz Klaus vámpír-vérfarkas hibrid, Haley pedig vérfarkas volt, mikor megszülte őt. Vagyis nem tudom megérteni, hogy lett belőle boszorkány, az ég szerelmére! Vagy vérfarkasnak kellene lennie vagy pedig hibridnek, de semmiképp se boszorkánynak. (De komolyan! Ha valaki ezt megmagyarázza nekem, akkor örök hálám üldözni fogja.) Értem én, hogy fontos a gyerek, de muszáj mindig mindennek róla szólnia? Talán azért is imádtam annyira a harmadik évadot, mert akkor nem körülötte forogtak az események.


A harmadik, ami kifejezetten negatívként jött le számomra, az a Freya-nak megírt szerelmi szál. Egyrészt totálisan feleslegesen volt Freya számára egy romantikus kapcsolatot beleerőltetni ebbe a rövid kis évadba, de ha már annyira szerettek volna neki behozni valakit, akkor miért így kellett ezt megoldani? Egyrészt nem értem, hogy Freya hogy lett hirtelen biszexuális, mikor erre korábban semmilyen utalást nem tettek, másrészt az egész kapcsolat annyiban merült ki, hogy beszéltek két szót egymással és máris örök szerelembe estek. Mi volt ez kérem szépen?! Nyugtassatok meg, hogy nem csak én néztem értetlenül pislogva, hogy mit csinálnak szegény Freya karakterével az írók. Pedig benne is mennyi lehetőség lenne! És az istenért nem akarják azt kihasználni.

Olyan apróságokat már meg sem említek, minthogy Marcel és Sofya totál feleslegesek voltak az évad folyamán és észre se vettem volna, ha nincsenek jelen. Vagy hogy Elijah és Haley már megint nem képesek sokáig együtt maradni, hanem újra szerencsétlenkednek és összevesznek. Meddig játsszák még a királydrámát? Mert rohadtul kezdem unni. Próbálok én szurkolni nekik, de egyszerűen felmegy az agyvizem, ha azt látom, hogy megint eltávolodnak egymástól valami pitináer apróság miatt. És Davina! Végre örültem, hogy Camivel együtt meghaltak, erre nem visszahozzák? Minek kellett ide? Nem tudtak volna valami mást kezdeni Kollal? 

De hogy ne csak panaszkodjak és kritizáljam az évadot, megnyugtatlak titeket, hogy azért néhány dolog tetszett is benne. A legnagyobb pozitívum (amiért hatalmas pacsi az íróknak), hogy Hope végre nem kisbaba többé, hanem az 5 éves időugrásnak köszönhetően megnőtt és végre valami komolyabbat is lehet vele kezdeni. Ne értsetek félre, még most sem a szívem csücske, hogy minden körülötte forog, de legalább már komolyabb dolgokat lehet vele csinálni és nem tehetetlen kisbabakánt áll a középpontban. Mondjuk itt is tudnék kötekedni, ha nagyon akarnék. Ha már időugrást terveztek az írók, akkor miért nem ugrottunk nagyobbat és telt el mondjuk rögtön 10-15 év? Még jobb lett volna, ha Hope tinédzserként lép be újra a történetbe, és akkor még több mindent lehetett volna vele kezdeni. Nincs igazam?


A másik, aminek örültem, hogy Rebekah és Kol mindketten visszatértek és viszonylag sokat szerepeltek az évadban. Mármint önmagukhoz képest, mert azért még mindig csak mellékszereplőkként voltak jelen. Ne felejtsük el azt sem, hogy milyen remekül változik és fejlődik Klaus karaktere. Eddig is látni lehetett, hogy már nem az a velejéig gonosz hibrid, akit a Vámpírnaplókban megismerhettünk, mert a lánya születése igenis megváltoztatta. Most, hogy Hope megnőtt még közelebb kerülhettek egymáshoz. Olyan aranyosak voltak együtt, nekem nagyon tetszett, ahogy épült közöttük az apa-lánya kapcsolat és kíváncsi vagyok, hogy miként alakul mindez a folytatásban. Nem sokat mutattak ebből, ezt is lehetett volna jobban ábrázolni, de talán a folytatásban nagyobb szerepet kap Hope és a szülei kapcsolatának fejlődése.

Nagyon sajnálom, de a negyedik évad számomra hatalmas csalódás és ahogy olvashattátok, sokkal több dolog volt, ami nem tetszett benne. A sok-sok negatívum elnyomta azt a kevés pozitívumot, amit fel tudtam benne fedezni. Egyértelműen ez a sorozat eddigi leggyengébb évada, a mélypont, ha mondhatom így, ami nagyon meglepett a tökéletes harmadik évad után. Ha jól tudom jövőre jön az ötödik évad, és őszintén bízom benne, hogy ennél jobb lesz és visszatér a régi minőséghez. Mondjuk ezt a szintet nem lesz nehéz megugrania.
Értékelés: 10/3 (Ez a három pont is csak a három pozitívum miatt, amit fel tudtam fedezni benne.)

Előzetes:

2017. jún. 24.

Catherine Fisher: Sapphique (Incarceron 2.)

Fülszöveg:
Finn megszökött Incarceronból, a szörnyű élő Börtönből, ám kínozzák az emlékek: a testvére, Keiro még mindig fogoly.
Claudia ragaszkodik hozzá, hogy Finn király legyen, a fiú azonban a saját identitásában is kételkedik.
És vajon Rix, az őrült mágus tényleg Sapphique kesztyűjét találta meg, az egyetlen emberét, akit a Börtön valaha is szeretett? Ha pedig Keiro ellopja, azzal vajon elpusztítja a világot?
Az egyikük Bent van, a másik Odakint.
Mindketten a szabadságot áhítják.
Ahogy Sapphique…


Most úgy döntöttem, hogy a félbehagyott könyvsorozataimmal kellene haladnom, így előszedtem néhány sorozat befejező részét és az elkövetkezendő időben ezeket fogom olvasni. Elsőnek nem is volt kérdés, mi kerül sorra, hisz annyira imádtam az első részt, hogy máig ott szerepel az örök kedvencek előkelő listáján. (Itt csak kevés könyv kap helyet, azok, amiket bármikor, bármilyen mennyiségben újra tudom olvasni.) Imádtam az Incarceront és fura belegondolni, hogy több mint 3 év telt el azóta, hogy elsőnek olvastam.

Végre sikerült megkaparintanom a folytatást és félelemmel vegyes izgalommal vetettem bele magam. A félelem oka pedig nem volt más, mint a negatív kritikák tömkelege, amivel szembetaláltam magam. Sokan panaszkodtak azért, hogy nem épp ilyen folytatásra számítottak és hogy sok elvarratlan szál maradt a végére, amire aztán már nem is kapunk semmilyen magyarázatot. Mindenesetre próbáltam tárgyilagosan hozzáállni és nem előítéletes lenni, így adtam neki egy esélyt.

Nem akarok hazudni, látok némi igazságot a korábbi kritikában és a könyv befejezése után bennem is maradt némi keserédes érzés. Egyrészt imádtam a második részt, nekem majdnem annyira bejött, mint anno az első, de be kell ismernem a vége szerintem is kissé mintha összecsapott lett volna. Vagy ki tudja... talán szándékosan hagyta az írónő nyitva a szálakat, hogy mindenki maga döntse el, kinek hisz, vagy hogy mit gondol. Lehet, hogy ezzel akarta rejtélyessé tenni a befejezést, ami ha belegondolunk illik a történethez, csak hát sokan nem szeretik a nyitott szálakat. Nekem ezzel nincs gondom.

A történet ott folytatódik, ahol az első rész végén abbamaradt. Finn kiszabadult Incarceronból, így nem maradt más hátra, mint hogy elfoglalja jogos helyét a trónon. Azonban a mostohaanyja, Sia királynő nem adja könnyen a hatalmat, így roppant ravasz tervet sző a fiú félreállítására. Előkerül egy fiú, aki azt állítja ő az igazi Giles herceg és hogy Finn egy szélhámos, ezzel mindenkit teljesen összezavarva. Nekem tetszett ez a csavar, mert legalább bonyolított a dolgokon.

A másik fiú annyira jól adja elő magát, hogy mindenkiben kételyeket ébreszt, még azokban is, akik korábban teljesen mellszélességgel Finnt támogatták. Claudia elbizonytalanodik, hogy most valóban Finn-e az, akit keresett, vagy csak tévedett vele kapcsolatban... sőt maga Finn is megkérdőjelezi a saját személyét, az emlékeit és a céljait. Amúgy se volt könnyű helyzetben, hisz elveszett emlékei és az Incarcronban átélt szörnyűségek miatt, már nem az az ember, aki a történtek előtt lehetett valamikor. Még ha ő az igazi Giles herceg, akkor se tud már igazi herceghez méltón viselkedni, mert a sok szörnyűség, szenvedés, nélkülözés és borzalom teljesen más embert faragott belőle. Erre megjelenik ez a másik fiú, aki tökéletesen megtestesíti mindazt, aminek neki kellene lennie, így nem csoda, ha Finn kételkedni kezd magában.

Nem csak a származása miatti kételyeivel kell megküzdenie, hanem a bűntudattal és a tehetetlenséggel szintén, amiért magára hagyta barátait az Incarceronban. Keiro és Attia hátramaradtak, és várják a fiút, hogy ígéretéhez híven megmentse őket, Finn azonban képtelen ezt megtenni, főleg mert tovább kell harcolnia a jogaiért és saját belső harcát is meg kell vívnia. Nekem nagyon tetszett az Odakinti történet, Finn harca, a királynő és Caspar ármánykodása, a másik fiú felbukkanása és Claudia eltökéltsége, hogy mindenben támogassa Finnt. Korábban Finn és Claudia voltak a két főszereplő, de most valahogy a lányt nem éreztem olyan erős karakternek, mint ezelőtt. Kicsit mintha mellékszereplő vált volna belőle ebben a részben.

A másik oldal sem maradt hátra, most sem kellett nélkülöznünk az Incarceron sötét és borzongató világát. Keiro és Attia ketten próbálnak boldogulni és Finn nélkül megtalálni a kiutat. Keiro nem bízik abban, hogy Finn segíteni fog nekik és haragszik vértestvérére, amiért hátrahagyta őt, Attia viszont szüntelenül hisz Finnben. Mégsem ül ő sem ölbe tett kézzel, hanem megpróbálnak megszökni. Sapphique elveszett kesztyűje lehet a kulcs a szökésükhöz, így ezt próbálják megszerezni. Ez persze nem megy könnyen, mert egy őrült mágustól kell elszedniük, hogy aztán a börtönben ragadt Igazgatót kicselezve és az önmagától szabadulni vágyó Incarceront átverve tudjanak megszökni. Hisz az Incaceron is szökni szeretne... ha azonban felszabadul önmagától, akkor mindenki aki benne van halálra van ítélve.

Roppant izgalmas történetet kaptunk az elejétől a végéig, mint a két szálon, amin én egy cseppet sem unatkoztam. Csak faltam a sorokat és az oldalakat. És aztán ott a könyv vége, amiről sokan írtak és igazat szóltak. Tényleg maradtak nyitott kérdések, amikre nem kaptunk semmilyen magyarázatot. Mi az Incanceron tulajdonképpen és hol van valójában? Tényleg az a kis kocka lenne vagy az Igazgató csak hazudott? Ki volt Sapphique és létezett-e egyáltalán vagy csak egy mítosz? Valóban Finn lenne az elveszett Giles herceg?

Ez a három legfontosabb kérdés a történet kezdete óta és egyikre se kapunk konkrét választ. Az az ironikus az egészben, hogy John Arlex választ tudna adni ezekre, de inkább úgy dönt, hogy nem így tesz, mert a válaszok nélkül is jóra fordultak a végén dolgok. És ha minden jóra fordul, akkor mi értelme lenne megtudni az igazat? Érdekes gondolat valóban.... nem tudom, hogy az írónő jól döntött-e, hogy nyitva hagyta ezeket a kérdéseket, de szerintem ennek így kellett lennie. Hisz így mindenki eldöntheti, hogy ő mit gondol és hogy mi a saját magyarázata a történtekre.

Ismét több szálon fut a történet, párhuzamosan halad egymás mellett az Odakinti világ és az, ami az Incarceronban történik. Finn és Attia lettek most számomra az abszolút főszereplők, mindkettejük története nagyon tetszett. Fisher olyan érdekes háttérvilágot alkotott meg, amit most is csak csodálni tudtam. Volt itt újra cselszövés, árulás, izgalom, és lezáratlan kérdések, amitől megmaradt a rejtély a könyv befejezése után. Sajnálom, hogy vége, mert nagyon szerettem ezt a két könyvet, de örülök is annak, hogy az írónő nem húzta-halasztotta csak azért, hogy kötelezően trilógiát kreáljon belőle. Nagyon tetszett a könyvsorozat, és az egyik legkreatívabb és legegyedibb YA történet, amivel valaha találkoztam.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2017. jún. 18.

Tarryn Fisher: Zűrös vörös (Szeress, ha hazudok is 2.)

Fülszöveg:
Drága Olivia! 
Azt hitted, elveheted őt tőlem. Vesztettél. Most, hogy már az enyém, mindent meg fogok tenni, hogy velem maradjon. Kételkedsz bennem? Minden, amire te fented a fogadat, az enyém lett. Ja, és ha esetleg érdekel: már egyáltalán nem is gondol rád. Nem fogom elengedni őt… Soha.
Leah

Leah Smith végre mindent megszerzett, amit valaha is akart. Vagy mégsem? Házassága leginkább kölcsönbérletnek tűnik, mintsem élethosszig tartó elköteleződésnek, az általa felépített kép pedig a szeme láttára omlik össze. Új szerepében és a titkokkal teli múltjának terhével el kell döntenie, meddig hajlandó elmenni az ellopott kincsek megtartásáért.


Sok idő eltelt mióta a Kihasznált alkalom című könyvet olvastam, de arra még most is tisztán emlékszek, hogy mennyire imádtam. Nem vagyok a NA könyvek nagy rajongója, de mikor az első rész fülszövegét olvastam, már akkor tudtam, hogy ez a sorozat be fog jönni nekem. És így is lett. A Kihasznált alkalom valami olyat mutatott, amit ritkán lehet találni a hasonló stílusú könyvekben. Kaptunk egy hihetetlenül manipulatív, önző és számító főhősnőt, aki úgy kavart bele mások életébe, mintha annak semmi következménye nem lenne. Kibontakozott egy olyan szerelmi háromszög, amilyet én még nem láttam sehol. Olívia nagy zűrt kavart, az nem kétséges és mivel nem épp pozitív véget ért az első rész, tudtam, hogy olvasnom kell majd a folytatást.

Egy olyan trilógiáról van most szó, melynek mindegyik részében más a narrátor. Sajnos Olívia-t most nélkülöznünk kellett és helyette Leah vette át a mesélő szerepét, így megismerhettük a "zűrös vörös" igazi személyiségét. Persze Leah nem okozott senkinek se meglepetést, mert korábban kaptunk már belőle némi ízelőt, így számítani lehetett rá, hogy újfent nem egy kedves és szimpatikus főhőssel találjuk szembe magunkat. Leah szörnyű ember, ez nem vitás. Hirtelen nem is tudnék dönteni, hogy a két nő közül melyik a rosszabb, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor mindketten azok... csak épp másmilyen módon.

Leah egy elkényeztetett "hercegnő", nem lehetne jobban  megfogalmazni. Megszokta, hogy mindig mindent és mindenkit megkap, amikor csak szeretné. Mikor találkozik Calebbel és a fiú visszautasítja, akkor már csak büszkeségből is kitűzi maga elé a célt, hogy márpedig övé lesz a férfi, ha beledöglik is. És Leah bele is döglik valamilyen módon, ha úgy vesszük. Kihasználja az előnyös adottságait és szépségével és felvett megnyerő személyiségével magához csábítja, és egészen jól megy addig minden, amíg Caleb újra össze nem találkozik első szerelmével Olíviával. Leah akkor jön rá, hogy ennyi nem elég és ha magához akarja láncolni Calebet, akkor valami véglegeset kell kitalálnia. És ekkor veti be a nők örök fegyverét... a terhességet.

Ismét két szálon fut a cselekmény, mert ahogy halad a jelen, közben visszaemlékszünk a múltra, és Leah meséli el nekünk a Calebbel való kapcsolatának alakulását. Ebben nem sok újdonság van, mert nagy részét tudni lehetett korábbról, de most Leah szemén keresztül láthatjuk, az ő kommentjeivel és gondolataival. Habár Leah rossz ember és nem több, mint egy nyafka fiatal nő, aki senkivel és semmivel nem foglalkozik magán kívül és azon, hogy megszerezze, amit és akit akar, valahogy mégis magyarázatot ad a viselkedésére a családi háttér, ahonnan jött. Ilyen szülők mellett nem csoda, hogy olyan ember lett, amilyen. A hideg és folyton kritikus anya és a lenéző apa nagyban rátette a bélyegét Leah személyiségére.

Nem mintha ez magyarázat lenne bármire, de azért legalább némi indokot szolgáltat Leah bosszúszomjas és álnok viselkedésére. Hisz végtére is... a szülei ugyanilyenek voltak. Sosem szerették őt, így nem csoda, hogy bármit megtenne azért, hogy örökre magához láncolja a férfit, akit kiszemelt magának. Mert hogy Leah nem szereti és sosem szerette Calebet, abban holt biztos vagyok. Csak az egója, csak a büszkesége vezérli arra, hogy mindenáron maga mellett tartsa, mert ő volt az egyetlen férfi, aki sosem lehelt utána. Nem akar ismét vesztes lenni, nem akarja elveszíteni a harcot és a női hiúsága miatt ragaszkodik foggal-körömmel az igazához. Egy hihetetlen bonyolult női karakter ő, aki abszolút unszimpatikus és akivel nem tudtam együtt érezni. Olívia se volt egy szent, de ő valahogy közelebb került hozzám, vele valahogy együtt tudtam érezni, míg Leah esetében ez egyszer sem merült fel.


Mindenképp meg kell említenem, hogy a könyv milyen érdekes módon kezelte az anyaság kérdését és az ezzel kapcsolatos dolgokat. Leah csak azért szül gyereket, mert így szeretné Calebet magához láncolni. Nem akart igazából anya lenni és így nem is jöttek elő belőle az anyai ösztönök, sőt ha durván őszinte akarok lenni, akkor nagy ívben tojt a lányára az elejétől a végéig. Csak eszközként tekintett rá a Calebért vívott harcban, vagy, ami rosszabb, újabb vetélytársat fedezett fel benne, aki elvonja őróla Caleb figyelmét. Féltékenységében elhanyagolta a kisgyermeket, és ha rajta múlott volna, akkor a gyerek nem sokáig húzza. Szemernyi anyai ösztön se szorult belé... és mindezt hihetetlen volt olvasni. Másnak talán fájt volna vagy ellenérzéssel viseltetett volna Leah iránt ezek miatt, de nekem nagyon tetszett ez a megoldás, mert éppen illett Leah karakteréhez.

Ha jobban belegondolunk nem sokat haladnak előre a jelen történései és a végkifejlet sem meglepő, mert tudjuk, hogy egy omladozó kapcsolatot egyetlen gyerek se fog megmenteni. Nekem inkább a múlt felelevenítése, a múltbéli történések tetszettek jobban, mert általa megtudhattam ki is ez a Leah tulajdonképpen és hogy lett olyan, amilyen. A könyv végén ismét kapunk egy nagy csavart és mikor Leah Caleb képébe vágja az igazságot, akkor tátva maradt a szám, mert ez mindent megváltoztat a jövőre nézve. (Jó... persze sejthettem volna, hogy ez lesz, de engem mégis meglepett, mert nem gondoltam, hogy ezt is megmeri lépni. Mekkorát tévedtem.)

Ismét egy negatív karaktert kapunk főhősnek, aki ugyanolyan.. sőt ha lehet még rosszabb ember, mint amilyen Olívia volt az előző részben. Leah egy önző, akaratos és manipulatív csitri, aki bárkit és bármit megszerez magának akkor is, ha másokon kell azért áttaposnia. Teljességgel unszimpatikus, de valamiért mégis szórakoztató. Ugyanolyan szórakoztató, mint ahogy ez a három rossz ember egymás vérét szívja évek óta. A harc pedig még nem ér véget. Az utolsó részben Caleb lesz a narrátorunk, és én már nagyon várom, hogy olvashassam a két nő után a férfi nézőpontját is. Mert tuti, hogy abban sem lesz majd köszönet.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2017. jún. 13.

Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Fülszöveg:
A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…


Kicsit komolyabb témák felé evezve került a kezembe a könyv, amit ki tudja mióta olvasni szerettem volna. Mikor végre megjelent magyarul, akkor minél hamarabb le szerettem volna csapni rá, de sajnos csak most jutottam el odáig, hogy végre olvashassam. De miért is érdekelt engem annyira Suzuma regénye? Egy olyan szerelemről szól, ami abszolút tiltott és tabu a legtöbb ember szemében. A testvérek közötti szerelem.

Ötletem sem volt, hogy fogja az írónő felvezetni és bemutatni ezt a kényes témát úgy, hogy azért ne undort vagy viszolygást váltson ki az olvasóból. Sok olvasó áradozva mesélt a könyvről és az élményről, amit általa kaptak, így igen nagyok voltak az elvárásaim. Azért se tudtam elképzelni, hogy lehet megírni egy testvérek közötti szerelemről szóló történetet, mert nem tudtam sehogy sem elképzelni, hogy mi miatt szerethet egymásba két testvér, akik együtt nőttek fel. (Itt most felejtsük el az a valószínűbb esetet, mikor a felek számára csak később derül ki, hogy valójában testvérek, mert korábban nem tudtak róla.)

Lehet, hogy velem van a baj, de nem tudom megérteni az írónő által bemutatott indokot. Nekem ne próbálja eladni senki, hogy két testvér egymásba szeret, csak mert az anyjuk és az apjuk feléjük se néz, és nekik kell gondoskodniuk a kisebb testvéreikről. Ettől maximum szoros kötődés és összefogás alakul ki közöttük, igazi barátság, de semmiképp se szerelem. (Ilyen például a Shamelessben Fiona, Lip és Ian testvéri kapcsolata.) Az egyik nagy problémám a könyvvel tehát az, hogy számomra ez nem elég magyarázat arra, hogy miért is szeretett egymásba Lochan és Maya.

A másik, amit nem értek… még ha ez elég ok lenne arra, hogy egymásba szeressenek, akkor miért pont ennyi idő után? Miért nem már évek óta? Eddig normális testvérekként funkcionáltak, aztán egyszer csak beugrik nekik, hogy márpedig ők szeretik egymást, és hogy milyen nagy kín, hogy nem lehetnek együtt. Számomra túl hirtelen jött a váltás a testvéri kapcsolatból a szerelembe, és nagyon furcsa volt az átmenet. Egy nap mindketten megkattantak és már azon kezdtek el nyavalyogni, hogy mennyire szeretik egymást. Így ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy a könyv alap váza, a magyarázat a tabu témára elég felszínes és érthetetlen módon lett felvázolva, amitől nem tudtam hasra esni, sőt… inkább csak néztem nagyokat.

Mindezzel persze nem azt mondom, hogy nem tetszett a könyv, mert akkor hazudnék. Habár az indok és a magyarázat számomra nem elég, mégis teljességgel átéreztem Lochan és Maya kapcsolatát. Ha minderre egy sokkal érthetőbb és reálisabb okot kaptunk volna, ha normálisabban fel lett volna vezetve, akkor ütött volna hatalmasat. Nem tudom… kicsit úgy érzem, hogy a tabu téma miatt lett olyan felkapott ez a könyv, mert igazából mindenki amiatt vette csak a kezébe. Még én is. Ha egy szimpla romantikus történet lett volna két idegennel, vagy teszem azt mostohatestvérrel… máris csak egy sablonos, csöpögős szerelmi történetként maradt volna meg mindenki tudatában.

Két dolgot semmiképp se akarok kihagyni, mert ez a kettő tetszett a leginkább a könyvben. Az egyik a káros családi háttér bemutatása és hatása főleg a gyermekek életére. Lochan és Maya apja lelépett, anyjuk pedig kiégett 40-esként fiatalabb pasit hajkurászva esténként issza le magát a klubokban és gyakorlatilag tojik a gyerekeire. Így főként Lochan, de Maya segítségével veszi magára az összes terhet, ami a szüleik feladata lenne. Szomorú volt olvasni, mennyire nehezen boldogulnak, hogy mennyire megnehezíti az életüket a helyzetük, és hogy ez a szomorú sors mennyire rányomja a bélyegét a személyiségükre. Ahogy összetartottak mindennek ellenére, ahogy Lochan és Maya kezelte a helyzetet és nevelte a kisebb testvéreiket, szívfacsarító volt számomra.

A másik, amit imádtam, Lochan karaktere. Számomra Lochan a könyv főszereplője. Persze elvileg Lochan és Maya is narrátorok, de Maya mellett Lochan sokkal összetettebb és bonyolultabb karakternek tűnik, amitől egyszerűen imádtam őt. Lochan a családi helyzetük abszolút áldozata minden lehetséges módon, ő sínylette meg leginkább. A személyiségét nagyban befolyásolta, a társas kapcsolatait tönkretette, a jövőbeli terveit totálisan elfeledtette vele mindaz, ami történt velük. A végén önzetlenül cselekedett és feláldozta magát, vagyis ő bukott a legnagyobbat. Nem hittem volna, hogy ilyen véget ér a könyv, de nekem iszonyatosan tetszett, mert tudjátok, hogy mennyire szeretem a tragikus történeket. Mellette Maya karaktere elnagyoltak és kidolgozatlannak tűnik, legalábbis számomra, mert őszintén szólva nem is nagyon tudnék mondani rá semmit, amitől közel került volna hozzám.

A végén pedig itt a kérdés, amit a könyv is érintőlegesen pedzeget. Tényleg olyan rossz és elvetemült dolog a testvérek közötti szerelem, ha mindkettejük beleegyezésével történik? Miért baj az, ha két ember szereti egymást és azzal nem ártanak senkinek? Mert lássuk be, ez csak rájuk tartozik és senkinek semmi köze hozzá. Azt se tudtam, hogy a vérfertőző kapcsolat miatt börtönbe kerülhet egy ember, legalábbis Nagy-Brittaniában biztosan, mivel ott játszódik a könyv. (Ezzel is okosabb lettem!:) Ha belegondolok, és félreteszem az ellenérzéseimet a vérfertőzés iránt, akkor kissé felháborodhatnék azon, hogy két embert börtönbe zárhatnak azért, csak mert szeretik egymást. Nagyon érdekes ez a dolog, lehet kicsit beleásom magam a témába.

Nem egy rossz könyv ez, mert voltak olyanok elemek, amik tetszettek benne. Imádtam a komplikált családi helyzet bemutatása, Lochan remekül összetett és szerethető karakterét… csak a fő történetszál alapjait és a vérfertőzés kialakulásának magyarázatát és bemutatást nem tudtam egyszerűen így elfogadni. Számomra mindez kevés, és nem magyarázza meg, hogy Lochan és Maya mitől szerelmesedtek bele egymásba hirtelen. Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, de a felsorolt negatívumok miatt, csak egy közepes olvasmány számomra.

 További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2017. jún. 7.

Laurell K. Hamilton: Haláltánc (Anita Blake, vámpírvadász 14.)

Fülszöveg:
St. Louis-ban fellép a világhíres vámpír balett-társulat. A nagy eseményre rengeteg vámpírúr érkezik, pomme de sang jelölteket hozva magukkal Anitának, akinek energiaháztartása az ardeur miatt egyre csökken. És ha ez még nem lenne elég, úgy tűnik, teherbe is esett, a teszt pozitív. A lehetséges apák száma viszont majdnem ugyanannyi, mint a pomme de sang jelölteké. Ezzel egy időben a triumvirátus hatalma véletlen események során megerősödik, Anitát pedig több ízben is meglátogatja Minden Vámpírok Öreganyja, a sötét Marée Noire, aki minden jel szerint ébredezik…

Jó, tudom, tudom... az Anita Blake könyvsorozat már régen elért arra a szintre, amikor nem kellene reménykednem, de én balga mégis így teszek. Sok idő eltelt azóta, hogy az előző részt olvastam és mikor választani kellett, hogy mi legyen a következő olvasmányom tudtam, hogy Anita-nak helyet kell szorítanom. Őszintén szólva nem sok maradt meg az előző részek történetéből csak annyi, hogy egyre több volt a szex és egyre kevesebb a nyomozás és az akció. Fura, hogy a könyvsorozat első néhány részére élénken emlékszem, míg a későbbiekre pedig kevésbé.

A jelen könyv befejezése után csak egy kérdés zakatolt a fejemben. Hogy a fenébe fogok én erről a részről kritikát írni? Nem... nem én jöttem ki a gyakorlatból, és nem rajtam múlt a dolog. Nem is lehet nagyon miről írni, mert a Haláltánc nem más, mint egy tömény orgia. Igen, jól olvastátok, egy tömény orgia, és ha akarnám se tudnám szebben mondani. Még szerencse, hogy nem is akarom.


Persze az előző részek is tele voltak már rengeteg szexszel, de eddig legalább próbálkozott Hamilton némi (még, ha csak csekély) nyomozási szállal. Itt ezt most teljesen figyelmen kívül hagyta és írt egy pornó regényt némi romantikával fűszerezve, hogy ne csak a szexről szóljon minden, de a romantika így se kapott akkora szerepet, hogy ne az orgiák kerüljenek a középpontba. Csak hogy lássátok nem túlzok, gyakorlatilag 2 nap alatt játszódik le ez a rész, és ez idő alatt Anita aláfekszik kb. minden férfinak, aki az útjába kerül. Mert hát táplálni kell az ardourt... meg minden, értitek, nem? Csak én most jutottam el arra a szintre, hogy már nekem is megfeküdte a gyomrom ez a töménytelen szex.

Na, nem mintha nem értékelném a sok orgiát, mert pornóregénynek tökéletes lett, csak az a gondom, hogy én egy vérbeli nyomozós Anita Blake történetre vágytam, nem pedig hatalmas orgiákra. (Majdnem csúnyábban fogalmaztam, de nem akarok obszcén lenni.) Tehát igen. Nem nagyon tudok mást írni a Haláltáncról. Történet nuku, karakterfejlődés nuku, izgalom nuku, nyomozás nuku. Anita egyre idegesítőbb és már csak a csípős és karakán dumájában hasonlít régi önmagára, viselkedésében és értékrendjében távolról sem. Néhány beszólásán és gondolatán most is hangosan nevettem fel, de ezen kívül mást nem tudnék említeni, ami igazán érdemleges lenne ebben a könyvben. Talán a következő jobb lesz, de az biztos, hogy ez eddig a leggyengébb rész a sorozatban.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/1

2017. jún. 2.

The 100 (A Visszatérők) 4. évad összegzés


Egyik kedvenc sorozatomról van szó, amit máig imádok, mégis valamennyire megkopott már a kezdeti lelkesedés. Nem azt mondom, hogy unom, vagy hogy rossz lenne, hanem azt, hogy már nem azzal a hatalmas mindent elsöprő lelkesedéssel várom az új részeket, mint annak idején. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a harmadik évadot sokkal gyengébbnek éreztem az első kettőnél, és féltem, hogy mi lesz a folytatásban. Úgy vélem minden egyes sorozatnál a 3. és 4. évad az igazi fordulópont. Itt dől el a sorozat további sorsa. De komolyan! Figyeljétek meg, hogy a legtöbb sorozat a 3./4. évad környékén indult lejtmenetbe és aztán egyre csak rosszabb és rosszabb lett. (Nagy szívfájdalmam, az egykori másik nagy kedvenc, a Vámpírnaplók így járt.)

Féltem tehát, hogy milyen irányt vesz a sorozat, főleg azért, mert pontosan tudni lehetett, hogy miről fog szólni a folytatás. A harmadik évad végén ALIE által megjósolt "világvége" a fő téma, vagyis a The 100 visszatér az alap motívumához, egy igazi poszt-apokaliptikus érzés jellemzi az egész évadot. A túlélésről szól és az arról, hogy mire képes az ember a saját túlélése érdekében. Pontosan azt kaptam, amire számítottam, persze némi meglepő és váratlan fordulattal tarkítva (mert nem is lenne a The 100 az, ami, ha nem így lett volna), amikre életemben nem számítottam volna. A negyedik évad fényévekkel túlszárnyalta a harmadikat, és szerencsére sikerült újra felkelteni a lelkesedésemet.

Nézzük akkor sorba, mi mindent imádtam az évadban, mert van bőven miről beszélni. Az évad fő történetszála tehát az, hogyan élhetné túl ez a megmaradt emberiség a hónapok múlva bekövetkezendő robbanásokat, vagy mi a fenét. (Nem értettem pontosan mi okozza, de a lényeg, hogy a korábbi világvége után még épségben maradt atomreaktorok már nem bírják tovább, és elkezdenek felrobbanni, amitől megperzselődik a Föld és mindenki, aki rajta él.) Vagyis, ha nem találnak valami megoldást, akkor mindenki meghal. Hogy reagálnak az emberek ilyen helyzetben? Hát persze, hogy fejetlen csirkék módjára kapkodásba kezdenek, mindenféle ötlettel jönnek elő a megmenekülés érdekében, miközben igyekeznek féken tartani az egyre forrongó indulatokat és békésen megoldást találni. Nem kell mondanom, hogy ahogy telik az idő és egyre közelebb a vég, ez egyre nehezebbé válik és lassan fordulnak egymás ellen a korábbi szövetségesek. A Földiek most sem hazudtolják meg magukat, megint alaposan megnehezítik az Égiek dolgát.

A sorozat reálisan kezelte és ábrázolta az emberek reakcióit és tetteit egy ilyen helyzetben. Mindenféle megoldással jöttek elő, a tudományostól kezdve, a menedék keresésén át. Az egyik ötlet befuccsolt, majd következett a másik. Hogy aztán a végén olyan megoldás legyen, amire nem gondoltam volna. Nem akarok semmit sem elárulni, de engem nagyon meglepett az évad végén lévő megoldás, melyre magam nem gondoltam volna. Két részre szakadt (jó pontosabban háromra, mert Clarke ismét saját útját járta, amin meg sem lepődök) a szereplőgárda, az egyik menekülését a megtalált bunker adta, a másikét pedig az, ahonnan indult az egész sztori. Ezzel remek ívet kapott az eddigi történet, és szépen körbezárt a sorozat. Külön tetszett, mikor megjelent a párhuzam az Égiek és a Weather-hegy módszerei közt és már nem emlékszem pontosan ki jegyezte meg, de Clarke és Abby annyira belelovalták magukat a megmenekülésre szőtt terveikbe, hogy majdnem ugyanazt tették szegény Luna-val, mint amit a Weather-hegyiek tettek velük.


Kellően izgalmas volt végig ez a 13 részes évad, persze némi üresjárattal tarkítva, de ezen nem lehet meglepődni. Minden sorozatban vannak húzórészek, ezeket ki kell bírni és kész. A fő történetszál, a váratlan fordulatok és izgalmak végig biztosították azt, hogy az évad nagy részében nem lehetett unatkozni a sorozaton. A másik nagy erőssége a The 100-nak, a remek karakterek, akik annyira jól lettek felépítve és árnyalva az évadok során, hogy arra szavaim sincsenek. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy mennyire imádom a karakterek nagy részét.

Két nagy kedvencem ki más lehetne, mint Clarke és Bellamy. Eleget méltattam őket korábbiakban is. Mondjuk az előző évadban kissé behülyültek mindketten és voltak olyan húzásaik, amitől csak fogtam a fejem, de szerencsére mostanra "helyrejöttek" és azok lettek, akiknek lenniük kell. Ők a két vezér a csapatban, és habár mostanában inkább összedolgoznak és nem egymás ellen, azért néha most is akad némi nézeteltérés közöttük. Remekül fejlődik a barátságuk, remek karakterek ők ketten külön és együtt is, és remélem sosem lesz köztük romantikus szál, mert az tönkre vágná ezt az egészet.

Nagyon aranyos volt együtt Abby és Kane. Habár összejöttek, mégsem vitték túlzásba őket. Néha úgy érzem, hogy a felnőttek teljesen feleslegesek a történetbe, de aztán látom, hogy mégis van szerepük, mégis kellenek ők ide, mert nélkülük azért csak nem lenne ugyanolyan a dolog. Jaha-t nem bírom hova tenni, már megint kavarta a sz*rt, amiért megcsapkodtam volna néha egy hatalmas péklapáttal. Miért kell ő még mindig ide? Miért nem halt már meg? Az egyik legfeleslegesebb karakter a sorozatban. És ha már felesleges karaktereknél tartunk! Jasper... hogy én mennyire utáltam már szegényt! A folytonos rinyálással, kivagyisággal és irritáló beszólogatásaival. Na, de szerencsére többé nem kell őt elviselnem. Ez volt számomra a másik nagy meglepetés, mert nem hittem volna, hogy végre meg fog halni, de szerencsére így lett. De nem csak az ő halála lepett meg, hanem Roané vagy épp Luna-é is.


Egy valakit majdnem kihagytam, pedig ez a karakter is ott tart már, hogy csatlakozott a kedvenceim köréhez. Ő lenne Octavia. Clarke és Bellamy mellett Octavia az, aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől fogva, olyan szépen építették a lány karakterét, hogy azt öröm volt nézni. Habár untam a Lincoln utáni nyavalygását és szenvedését, de tudom, hogy kellett a személyiségfejlődéséhez és ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most van. A következő csavar, ami meglepett, Octavia kvázi Földi királynővé válása. Lexa halála utáni zavarokban úgy hittem, hogy előbb vagy utóbb, de valahogy Clarke lesz az új Parancsnok, aki összefogja majd a Földieket és az Égieket, és mikor elkezdtek kísérletezni az Éjvérrel, akkor úgy tűnt ilyen irányba akarnak haladni. Majd csavartak egyet az írók és végül Octavia jutott el oda, hogy kivívta a Földiek tiszteletét és ezzel gyakorlatilag a királynőjükké vált. Kérdés, hogy mihez kezd a "hatalmával", hogy miként fogja eztán vezetni őket. Engem pl. ez kifejezetten érdekel a folytatásban.

Az évad vége a szokásokhoz híven egy nagy cliffhangerrel zárul ezernyi kérdést felvetve, amitől személy szerint, iszonyatosan várom a folytatást. Sajnos várhatok még, mert minimum egy évről van szó, de legalább újra visszahozta a korábban kissé megszunnyadt lelkesedésemet a sorozat, ami nagy szó. Úgy gondolom a The 100 (vagy ahogy magyarul fut nálunk A Visszatérők, mert igen, már elkezdték magyar szinkronnal adni nemrég!) manapság az egyik legjobb sorozat, és mindenkinek bátran ajánlom.
Értékelés: 10/9

Előzetes:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...